Borvizek ha regélnek (Adalékok a sugásfürdői ásványvízgálához)

Az ötletesen berendezett bemutatóasztalokon színes fotók, borvízcímkék felnagyított példányai díszelegtek. Miközben meggyúltak a szabadtéri tüzek, előkészítették az ásványvizekkel kevert hígpalacsinta-keveréket, e sorok írója a háromszéki és erdővidéki borvízforrásokkal, kutakkal kapcsolatos régi történetekről beszélt, gyűjtéséből érdekes eseményeket elevenített fel.

Néhai legidősebb Sütő Béla vargyasi népi faragó és bútorfestőmester felesége, Borbáth Giza mama mesélte 1974-ben, aki a báró Daniel családnál szobalányként dolgozott:

— Volt, s lehet, hogy ma is ott van a Rika patakában a Vargyasi Sóskút. Erőst fáin sós vize van, s folyik belé a Rika vizébe. Az Úristen úgy rendezte, hogy ennek éppen annyira sós a vize, mint annak, amiben mi főzzük naponta a puliszkát. A vargyasi nép már régóta használta ezt puliszkavíznek, s ebbe rakták belé annak idején a friss zsírnakvalót, amit szalonnának szántak. Ezt a szászoktól tanulták el a vargyasiak ott lent, Mirkavásáron, Homoródon. Volt egy fogadott vargyasi ember az én leánykakoromban, aki minden héten hozta hordóban ökörszekérrel a sós vizet a Rikából, és osztotta szét a faluban. Kiáltotta: Itt a sós víz, itt a sós víz! Jöttek a népek, mindenkinek volt egy demizsánja (fonott korsó), abba vett vizet egy hétre. Annak idején, de lehet, még most is, ebben a faluban egy nap — mindegy, hogy mikor — a puliszka felkerült az asztalra. A sós víz ásványvíz, ki tudja, lehetett még abban valami más jó olyan dolog is, ami jót tett a szervezetnek. Én most is azt mondom, hogy a sós vízzel főtt puliszkának más, jobb volt az íze!

(A Rikai Sóskút ma is létezik, eléggé elhanyagolt állapotban. Hasonló hozzá a felsőrákosi erdőn a Felsőrákosi Sóskút. Andorkó Ferenc, a helybeli erdő-közbirtokosság elnöke, felismerve ennek az ásványvíznek a jelentőségét, hasznát, elmondta, hogy újrafoglalják a forrást, s mert fürdőkúrában reumás bajok kezelésére kiváló, még kis gyógyfürdőben való értékesítése sem kizárt.)

Prázsmári István (1858—1905) kő- és versfaragómester Benedek Elek kedvelt embere volt Baróton. A Biborcz című, akkor közszájon élő ,,népregét" versbe foglalva mentette meg az utókor számára, amit egy bibarcfalvi lánytól jegyzett le a falu akkori papja.

Prózában: Várbükkön egy Tündérvár állt. A vár urát Biborcznak hívták, s hatalma kiterjedt egész Erdővidékre. Szép, délceg fiatal legény volt, s a Szent Anna-tó környékén élő tündérek közül választott feleséget magának. A legszebb tündérlányt választotta ki magának: neve Faila volt. A lány azzal a feltétellel adta a kezét, hogy a fiú fakasszon a földből olyan, két vizet adó forrást, hogy ha abból isznak, víg kedélyük legyen, s a kaszás halál soha el ne vigye őket! Állt a vásár. Gyémántos hintóval repültek kies Erdővidék felé. A földből, ahova Biborcz aranyvesszejével suhintott, akárcsak Szent László királyunk, bővizű és életet adó két forrás fakadt fel. Lett nagy öröm, és másnap tündérlakodalom Biborcz várában. A két forrást azóta is fel-felkeresik a gyógyulni vágyók. A két forrás neve lett Biborcz és Faila, ebből származik a falu neve: Bibarcfalva.

Biborcz várának romjai ma is ott állnak a Várbükk-hegy tetején, s a vár alatti sík nagyon gazdag gyógyvizekben. A népi szájhagyomány ma is élő. A faluban lakó Veress Vilmos elmesélt egy nagyapjától hallott regét: Volt egy másik vár is a Tirkó-hegyen a falu felett. A két vár között légi tutajon közlekedtek a várbeliek. Mindkét várat tündérekkel építtette a kegyetlen várúr, velük hordatta a követ fel a magas hegyre. Sírtak a tündérek, ahova könnyük lehullott, gyöngyvirág nő ki ma is a Várbükk oldalában!

A Barót irányából errefelé tartó Nagyerdőn, Incze erdejében és a Várbükkön ma is ott a vadon termő gyöngyvirág.

Sok értelmes és mesélni okosan tudó idős embert ismertem szülőfalumban. Rég, nagyon rég, gyerekkoromban hallottam egy érdekes történetet Kiss Imre bátyámtól, akinek lányával, Irmikával iskolatársak voltunk a sepsiárkosi falusi népiskolában:

— Volt ebben a faluban egy nagyon beteg ember. Gyomrával nyavalygott, s hiába járta be a fél világ orvosait, segíteni rajta senki sem tudott. Történt egyszer, hogy egy budapesti orvos Bécsbe irányította: ott van egy tudós orvos, kérje ki a véleményét. Eladott az ember egy darabot szentegyházi földjéből, s felment Bécsbe. Amikor a panaszát meghallgatta az orvos, azt mondta, hogy az ő baját egy előírás szerinti ásványvizes ivókúra tudná helyrehozni. A baj csak az, hogy az a gyógyvíz, amiből naponta kortyolgatni kellene, nagyon messze van, messzi Erdélyországban, s annak is a végén, Há­romszéken. Neve: Benkő-forrás. Az árkosi ember megszólalni is alig tudott. ,,Sze az az én falum erdejében van — nyögte ki —, csak akkor szoktunk inni belőle, ha fáért megyünk a Középhegyre!" Hogy meggyógyult-e a falumbeli, azt már nem tudni, számomra csak az volt a csodás, hogy a Benkő-borvizet még Bécsben is ismerték!

Kiss Imre bátyám a borvizek jó ismerője volt. Arra volt büszke, hogy ő cukrászmesterséget tanult Budapesten. Nem messze a Benkő-forrástól ki is ásott egy borvízszivárgást, a régi árkosiak úgy emlegették, Cukrászborvíz. A lánya, mert bizonyára a szülőfalu temetőjében kívánt megpihenni, hazahozatta Marosvásárhelyről Árkosra. Ott alussza örök álmát. A palackozott víz a híres-nevezetes és nemes Benkő család tulajdona volt. Ezt palackoztatta és hozta forgalomba Benkő-borvíz néven a román interbellum idején Délkelet-Erdélyben. Szóltak, hogy más, olvashatóbb, latinosabb nevet kellene adni a víznek. S mert majdnem minden palackozott ásványvíz női nevet visel mifelénk, döntöttek: legyen Regina! Ismert és gyakori női név volt annak idején. Ez már igen — nyugtázták a változást a hivatalosságok, mert szentül meg voltak győződve arról, hogy a címke az akkori román királynénak, a regina Mariának tiszteleg! Az egykori címkén kisebb betűkkel ugyan, mégis feltüntették, hogy Benkő-forrás.

Nem mese az, történelmi valóság, hogy az Igazságos nem is egy alkalommal Moldvában jártakor áthaladt Berecken. A monda jeles íróinkat-költőinket is megihlette.

,,Volt valamikor Bereckben egy özvegyasszony: Venetúrné volt a neve. Büszke és gőgös volt, a szegény emberekkel szóba sem állt — kezd a régi Mátyás-mondába Benedek Elek. — Az asszony fia távollétében új várat építtetett magának.

— Miért bántád, anyám — mondta a hazatért fiú —, őseink régi várát, vajon amit te építettél, lesz-e olyan erős, mint a régi valaha?

— Az én váram olyan — felelte az asszony —, hogy még az Isten sem tudná bevenni!

A fiú a Fennvaló haragját nem akarta magára vonni, és nagyon megbotránkozott az asszony istenkáromló szavain. Elhatározta, hogy nem megy be a várba. Mihelyt pedig Venetúrné a várba ért, iszonyú villámlás és mennydörgés közepette az összeomlott. A nép még most is látni véli a gőgös asszonyt kőbékává változva vára maradványainak romjain."