A három székely megye (Kovászna, Hargita, Maros) önkormányzata a mai nehéz időkben is segített létrehozni a gyergyószárhegyi alkotóközpont bevonásával ezt a kiállítást, hagyományt is teremtve, hiszen a tervek szerint két év múlva jön a következő kiállítás, újabb alkalmat teremtve a térség képzőművészeinek ,,magukat megmutatni".
Kettő. Lehetséges, hogy rövid volt a kiírás és a kiállítás megnyitása közti időszak, de így is meglepően nagy volt az érdeklődés, 11 országból több mint 690 alkotás érkezett, melyből a zsűri 245-öt tartott méltónak arra, hogy a közönség elé kerülhessen. Az összbenyomás kedvező, annál is inkább, mert váratlanul nagy számban jelentkeztek fiatal, még főiskolás művészek. Számukra valóban fontos egy ilyen tematikus megkötöttségeket nem előíró tárlat, hiszen ,,dobbanthatnak", felhívhatják magukra a figyelmet. Nem véletlen, hogy a zsűri főként fiatal, pályájuk elején álló művészeket díjazott, megelőlegezve a folytatást.
Három. A megnyitón többen és joggal emlékeztek az első, visszhangos sikerű Médium-kiállításra és megálmodójára, megszervezőjére, Baász Imrére, aki az aranykorszak sanyarú körülményei között, számtalan bürokratikus és politikai ellenérzést, sőt, rosszindulatú gáncsoskodást is leküzdve létrehozta a Médiumot, a tematikus kiállításokat (A madár, A ház, Formai szólamok), majd tíz év múlva, kedvezőbb körülmények között, a Médium 2-t, a reprezentatív folytatást, ami már nemzetközi kiállítás volt, sokat téve azért, hogy Sepsiszentgyörgy, ez a kisváros fontos képzőművészeti gócponttá válhasson. Még életében elkezdődtek a hagyományossá váló Szent Anna-tói performance-akciók, a művész tragikusan korai halála után tanítványa, Ütő Gusztáv és az Etna csoport folytatta a Baász által elkezdett munkát.
Négy. Az első Médium előtt a Megyei Tükörben A cselekvést sürgető utópia című vezércikkemben a követezőket írtam: ,,Sokat próbált századunkban a művészet az elidegenedés ellen tiltakozik. És síkraszáll egy új, emberközpontú környezetért. Felemeli szavát az autonóm létért, figyelmeztet a veszélyes létezésre. Átvilágítja, megmutatja, leleplezi az elnyomás különböző formáit: a megalázottság, a nyomorúság, a félelem bugyraiba száll alá, leképezi a manipuláció hálószerűen terjeszkedő struktúráit, az ember új világát létrehozó akadályok ellen harcol, a szennyezett és veszélyeztetett környezetre hívja fel a figyelmet, visszaállítva jogaiba ama sokat devalvált fogalmat is, hogy Humánum. Sokat próbált századunkban a művészet leleplez és mozgósít…" Mindez érvényes volt a Baász szervezte tematikus kiállításokra és a második Médiumra is, ahol még valamit megfigyelhettünk, közben eljött a régen várt és álmodott szabadság, s az alkotók nagy része szinte lubickolt ebben a szabadságban. Végre nem voltak megkötések, mindenki kifejezhette önmagát. Érvényes mindez a grafikai biennáléra is, noha elődeivel szemben ez csak egy műfajra, a grafikára koncentrál, de látható, hogy az elidegenedés, a környezet, a veszélyeztetett létezés ma is, harminc év után is élénken foglalkoztatja a művészeket, noha a változó körülmények között mindez már nem tűnik annyira radikálisnak, mint az első Médium anyaga, de így is ironikus, mozgósító erejű, a zöldgondolat bűvöletében létrejövő munkák, amelyek hatása alól nehéz kitérni.
Öt. Következtetések vonhatók le a mai grafikai kifejezésmódok sokszínűségéről is, amelyről majd a részletes elemzések szólhatnak érdemben. Erre mi ezeken a hasábokon természetesen nem vállalkozhatunk, s kissé borongva jegyezzük meg, a hazai magyar képzőművészek egyik nagy hátránya, hogy a valóban sziszifuszi munkát végző, Udvarhelyen megjelenő, kis formátumú és terjedelmű Erdélyi Művészeten kívül nincs szakfolyóirat, az irodalmi folyóiratok sem tudnak érdemben foglalkozni a képzőművészettel, s ha két kiadó, a marosvásárhelyi Mentor és a csíkszeredai Pallas-Akadémia fel is vállalta különféle népszerű sorozataiban kisebb és nagyobb terjedelmű albumok kiadását, sőt, a Kova Print is ad ki ilyeneket egyre szebb kivitelben, a hazai magyar képzőművészet mégis mostohagyermeknek tűnik a kultúrán belül. Egyre inkább időszerű lenne történeti feldolgozása is, annál is inkább, mert egyes kanonizált alkotókról már születtek figyelemreméltó monográfiák. Mindez természetesen túlmutat a biennálén, de Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész nem véletlenül jegyezte meg a tárlatmegnyitón, hogy például még a Médium történeti feldolgozására sem került sor. Tennivaló tehát van bőven...
Addig is örüljünk ennek az újabb seregszemlének, hiszen a kiállított munkák egy része, s nem csak a díjazott alkotások, reményre jogosíthat fel a méltó folytatást illetően…
