Az Osonó diákszínház két napig volt Jászberény vendége, negyvennyolc óra alatt hét előadást tartottak. Sepsiszentgyörgyről érkezett csapatnyi fiatal tiszta lélek, hogy kegyetlenül őszinte tükröt tartson elénk.
Hatvan-hetven fő fért el a nézőtéren, nem több. Sorra érkeztek a középiskolás csoportok, harsány kacagás, türelmetlen várakozás, hangos telefonálás töltötte meg az Ifjúsági Ház folyosóját az előadásokat megelőzően. Aztán kinyílt az ajtó, és azt gondolnánk, egy másik világba csöppentünk, amikor átléptük a küszöböt. Pedig a fekete függönyökkel elsötétített teremben közelebb kerültünk a tömény valósághoz, mint az várható volt.
A többszörös díjnyertes előadás egyszerre volt sokkoló, rémálomszerű, letaglózó, és a színészeknek és nézőknek egyaránt kockázatosan őszinte. Sokkoló, mert ritkán látunk ennyire testközelből darabot. Az első sorban ülőktől karnyújtásnyira hasadtak meg személyiségek, fakadtak ki elfojtott félelmek, törtek a felszínre ősi ösztönök. Mindezt úgy, hogy cseppet sem éreztük túlzásnak, amit láttunk. Mert pusztán azt láttuk a színpadon töményen, ami nap mint nap körülvesz mindannyiunkat. Az Osonó társulata felkiáltójelként hívja fel a figyelmet: Halló, lelki nyomorban éltek, vegyétek már észre! Hadat üzennek az Istentől, a természetestől és az egymástól elszakadt emberekkel zsúfolásig megtelt világnak.
Rémálomszerű volt, nemcsak egy-két, gépemberként mozgó alak, sötét szövet mögül elhaló üvöltés és a megmagyarázhatatlan feszültség miatt, hanem mert egyszerre akartunk felébredni belőle, és ott maradni, hogy helyben találjuk meg a megoldást. Meg akartuk fejteni az okokat és a jelképeket, világmegváltó felszabadulást, kiutat kerestünk a szereplőknek és egyben önmagunknak is az általuk teremtett és az általunk megélt világból.
Letaglózó volt, mert elfoglalta a nézőteret több mint ötven gyerek, poénkodva, feszelegve, helyet keresve, telefont némítva, zizegve, aztán eltelt tíz perc az egyórás darabból, és néma csend telepedett a sorokra. Elhalkultak az első gúnyos kacajok, melyeket a látvány és az előadás szokatlansága váltott ki. Olyannyira, hogy amikor a szereplők borral kínálták őket, olyan bátortalanul nyújtották kezüket a csészéért, mintha darázsfészekbe kellett volna nyúlniuk.
Kockázatosan őszinte volt a színészeknek azért, mert saját lényüket, saját életüket, személyiségüket, magánéleti fájdalmaikat, félelmeiket beszélték ki a színpadon. Előadásról előadásra lerombolva és felépítve önmagukat a közönség előtt.
Bár a darab ugyanaz, Várszegi Tibortól tudom, a szöveg mindig más, mindegyikük más félelmét, más egyéni válságát beszéli ki magából, vallja meg a közönségnek, más belső gyötrelme fakaszt könnyeket szeméből. Ezt naponta egyszer vállalni is sok, nem még háromszor-négyszer. Nekik sikerült, anélkül, hogy észrevehetően belefáradtak volna.
Végül kockázatosan őszinte volt a közönségnek, mert saját magát látta a színpadon piperetükör nélkül. Nem volt sarkítás, nem volt túlzás, nem volt belőle menekvés, és nem volt taps. Nem azért, mert a színészek nem érdemelték ki, hanem mert nem illett a végére. És a közönség tudta ezt. A szereplők, a rendező adtak. Vékonyka szál égő gyertyát minden kézbe, mintegy jelezvén, hogy van remény, nálad az éltető fény, rajtad múlik, mennyire őrzöd, hogy adod tovább.
