A székely pityókás kenyér íze, híre (A Diószegi Pékség útja)

Aki már vágott, szakított magának egy falatot is ebből a kenyérből ilyen találkozások alkalmával, anélkül, hogy belekóstolna a kívánatos harapnivalóba, érzékeli ízét, aromáját és illatát a táplálkozási szokásainkra jellemző éteknek. Egyik ilyen hazaérkezésünk alkalmával örvendezve újságoltam utastársamnak, hogy már nemcsak Székelyföldön honos a kürtőskalács – amelynek még a névalakja is sajátosan a miénk – s a pityókás kenyér, hanem a szomszédoknál is. Nevetve igazítottak helyre: uzoniak vagy szentivánlaborfalviak az árusok. Tehát a "mieink" telepednek át a szomszéd községből.
Amikor a megye északi kapujánál, Ojtozban jártam, ugyanez a látvány és élmény fogadott. Az már nem lep meg, hogy az üvegkalitkákban domborodó kenyér nem ojtozi termék, hanem valamelyik jó nevű, úgy emlékszem, szárazpataki pékség szállítja a helyszínre a pityókás kenyeret. Az viszont kellemesen meglep, mikor megtudom, hogy a Moldva felől érkező, szinte karavánokba szerveződő, olasz és spanyol vendégmunkára kocsikázók megállnak a kenyeres pultok előtt, és több, kisebb talyigakeréknyi kenyeret emelnek be a csomagtartóba. Viszik magukkal az eperszedők az Ibériai-félszigetre, viszik Székelyföld ízét, aromáját, színeit és egészséges táplálékát a taliánokhoz.
Egy idő után aztán ezekhez a megyebejárati élményekhez csapódik a kettőt mintegy összefoglaló másik: az egyik sepsiszentgyörgyi házikenyérpárti fiatalember számonkérően vont "felelősségre", hogy a CNN nyugati hírtelevízió két és fél perces adásban mutatta be a sepsiszentgyörgyi Diószegi Pékséget s ennek a rekordok könyvébe kívánkozó termékét, a Nemzet Kenyerét, nevén nevezve a székely pityókás kenyeret, s ami ennél is fontosabb: ez alkalommal ország-világ előtt, angol nyelven a nevén nevezték Székelyföldet, azaz Seklerlandot. Nagy dolog ez – mondja –, és akkor hangzott el, s a képsorok a székely pityókás kenyérről akkor voltak láthatóak, amikor bizonyos bukaresti vagy akár helyi, nem éppen székelybarát körökhöz tartozó elemek magát Székelyföld létét is tagadták. Nekem az volt az érzésem, hogy lapunk kiemelten foglalkozott a témával, nemrég a Diószegi Pékség bukaresti bemutatkozását is taglalta. Ennek ellenére elhatároztam: az első adódó alkalommal felkeresem. A két megyehatári élmény és a Diószegi Pékség kenyérkarrierje ugyanis rádöbbentett a székelyföldi kenyér- és kürtőskalácskultusz egyéb hozadékára, Székelyföld létét, arcát, táplálkozási kultúráját olyan hazai és más emberi közösségek számára mutatja meg, akiknek jelentős részéhez ez a Székelyföld-élmény más csatornákon juthat el.
A pékség felfutása
A Diószegi Pékség sepsiszentgyörgyi, Építők útján lévő telephelyén a tulajdonos, Diószegi László fogadott. Cicomázatlan irodájában üvegbura alatt egyetlen karéj, a 2011-es rekordkenyér egy szelete látható. Akkora, hogy csak kisgyermekként lehetne ölbe venni, mert ennek hosszával azonos. "Kenyeres emberünk" szabadkozott és magyarázkodott, hogy a száradástól a kenyérbél itt-ott megrepedt, elvált a héjtól. Az üzletekben forgalmazott pityókás kenyér minőségének egyik eleme, hogy a kenyérbél tömege egységes, hólyagos, mint az ementáli sajt, és nem válik el a kenyér héjától.
A Diószegi Pékség a kenyér fogyasztását – akárcsak édesanyám valaha – egy hétig szavatolja, abban az esetben, ha vászonkendőben tartják. De azok, akik magyarországi vagy nyugat-európai útjaikra nyolc-tíz pityókás kenyeret is magukkal visznek, a kinti állomáshelyükön mélyhűtőben fagyasztják, s egy hónapig is hazai kenyeret esznek. A székely pityókás házi kenyér a Nyugat-Európát sűrűn járó autóügynökök és a hosszú távú fuvarosok révén eljut Dániá­ba, Hollandiába, Németországba, Fran­cia­or­szágba. Az olaszországi Bergamon­ban román vállalkozó forgalmazza, hetenként egyszer jut egy-egy szállítmány a taliánokhoz. Úgy saccolja, hogy Magyaror­szágra naponként tíz-tizenöt kenyér kél útra. Összesen hatszáz hazai céggel van rendszeres kapcsolatuk, legtávolabbi hazai szállítmányaikkal Kolozsvárig jutnak el. Na­ponként a tíz kemencében húszezer kenyeret sütnek, ezt a mennyiséget hozzávetőleges számítás szerint nyolcvan-, százezer ember fogyasztja. Kenyérféleségeik ötven százaléka Sepsiszentgyörgyre kerül.
Nem a kedélyrontás szándékával, de a jogosan reklamálók "igényeinek" kielégítése végett kérdezem, hogy termékeikre sok-e a panasz. Természetesen, akadnak panaszosok. Megismétli: hatszáz céggel vannak kapcsolataik, ezek mind potenciális panaszosok lehetnek. Minden kenyérsütetből húsz-harminc darab megég. Vannak, akik emiatt reklamálnak. Száz kenyérvásárló közül tíz nem tartja elég sósnak, a másik tíz számára túl sós a kenyér. Minden fogyasztónak megvan a saját ízlése, elvárása. De a "panaszmennyiség" – mondja – a hibahatáron belül van. Ezeket a panaszokat nem elhárítják, hanem tudomásul veszik, és ha nem kákán csomót kereső akadékoskodásról van szó, akkor megpróbálják a panasz tárgyát elhárítani.
Meddig jut el a házikenyér illata?
Beszélgetésünkből az is kiderül, hogy a fiatal vállalkozó is a CNN kisfilmjét tartja cége eddigi elismerése csúcsának. Maga is úgy értékeli, hogy ezzel az "ingyenreklámmal" nem csak a Diószegi Pékség, hanem Sepsiszentgyörgy és Székelyföld szorított magának egy kis helyet a Kárpát-medencén kívüli térségekben. Hívják Bécsbe, hogy építsen kemencét, és indítson el egy ottani "pityókás kenyeres" vállalkozást. Auszt­ráliai meghívása is van, Melbourne-ben alapítanának a Diószegi-licenc (hivatalosan ilyen nincs, de a köztudatban van) szerint sütött kenyeret forgalmazó üzletet.
Sajnos, ezeknek a felkéréseknek nem tud eleget tenni. A magyarországi partnercéggel, a Lipóti Pékséggel, a Tóth József Péter vállalkozóval kiépült személyes és baráti viszony a legfontosabb. Magyarországon ez a cég százhetven üzletben forgalmaz általa sütött, de a Diószegi-recept alapján készült székely pityókás házikenyeret, amit természetesen a címkézésen is feltüntet. Tulajdonképpen a szolnoki partnernek köszönhető az is, hogy a CNN felfigyelt rájuk. A szolnoki tévéstáb készített filmet a pityókás kenyér útjáról, ezt vette át a nagy hírű adó, és ezt adta be – egyébként vágás nélkül – a nagyvilág számára közvetítő csatorna. Tóth cége a háromkilós parasztkenyérrel, Diószegi a kétkilós székely pityókás házikenyérrel vált közismertté.
A sepsiszentgyörgyi városnapokon 55 kilogrammos kenyeret sütöttek. A Diószegi Pékség a rekordkenyér sütéséhez saját költségen épített speciális kemencét a Park vendéglő alatt, a Szent György-napok ökörsütő placcára. A téglakemence a rekordkenyér sütésének alapfeltétele, mint ahogyan a tűzifával való hevítés is. Emellett a kemence szádának is alkalmasnak kell lennie az óriáskenyér mozgatásához. Kemencét építettek Bukarestben is. Érzékelem, hogy a bukaresti fellépés rendkívüli élmény a Dió­szegi Pékség számára, ezért a részletekről is faggatom.
Izgalmas dolog, hogy a Nemzet Ke­nyerének nagydíja mellett a bevallottan székelyföldi lokálpatrióta vállalkozó hogyan "mozog" ebben a hozzánk nem mindig barátságos közegben. Bár a bukaresti történetsorból is az derül ki, hogy a közember, sőt egyes politikusok is, szeretik a székely pityókás házikenyeret. Jellemző, hogy a szervezők és a bukaresti tévéstáb milyen megmosolyogtató "fogásokkal" próbálta a vállalkozás magyar és székelyföldi kötő­déséről elterelni a figyelmet. Azzal az ürüggyel, hogy a rendezvény szervezési elvei alapján nem teheti ki a Diószegi nevet a cége által épített kemence legmagasabb pontjára, mert ez "reklámnak" minősülne, márpedig annak itt nincs helye. Emiatt a fő szervező, a Rompan nevét kell kitenni. (A Rompan szövetség, nincs is saját kemencéje.) A "Diószegi Pékség" kerüljön a kemencenyílás, a kemence száda fölé – java­solták.
Így történt. És minden fordítva sült el. A tévések és az érdeklődő sokaság nem a kemence fölötti feliratra, hanem a kemencében sülő gigantikus kenyérre volt kíváncsi. A kemence szádát nézték, filmezték a Diószegi Pékség felirattal. De a versenyzők székely-magyar voltát hirdették a céges pólók, emblémák is.
Közben Valeriu Tabără mezőgazdasági miniszterre fél órát kellett várni. Addig nem vehették ki a kemencéből a kenyeret. Hát bizony a hatalmas kenyér egy kicsit megégett, koromfekete volt, és egyébként is a héját le kellett verni. Ez is hozzátartozik a technológiához. Amikor az óriáskenyér héját kezdték verni, egy habókos Caragiale-figura kezdett kiabálni, hogy miért "verik", miért "ütik" a kenyeret. Ő 22 éve pék, de sohasem "verte" a kenyeret! A miniszter próbálta csendesíteni a dühöngő embert, mondván, hogy ezt így kell csinálni, de az csak fújta a magáét. Diószegi Lászlónak is kellett mondania valamit, hogy mentse a helyzetet és a kenyerét.
– Huszonkét éve pék – mondta. – Milyen kenyeret süt? Mekkora a súlya? – Háromszáz gramm – vágta ki a rezet a pityókos ember. – Ezt mi nem vesszük kenyérszámba – válaszolta a mi pékmesterünk –, ez franzella. A kenyér a félkilós súlynál kezdődik.
A tömeg – több száz ember – elkezdett kacagni. S a haragos ember csendben eloldalgott a sokaságból. A pityókás székely Diószegi-kenyér pedig megnyerte a Nemzet Kenyere I. díjat. Mondták is a szakmabeliek: miként is van ez? Magyarországi lisztből a székelyek elkészítik a román nemzet kenyerét? A kérdés, minden bizonnyal, kedves ugratás volt. Diószegi válaszolt: a magyar liszt jobb, mint a hazai. És ez az egészséges, minőségi kenyér készítésének egyik legfontosabb eleme.
Alulról kezdeni
Diószegi László elmondta, hogy ő nem politizál, egyetlen pártnak sem a tagja, és nem is lesz. A várossal és a megyével, köszöni szépen, jól megvan, péksége a sportot – elsősorban a sepsiszentgyörgyi labdarúgást – próbálja az előző idők mélypontjáról kimozdítani, de ehhez természetesen a megye és a város támogatására is szükség van. Segít bizonyos civil rendezvényeket is, a nagycsaládosokat például, akik egyik rendezvényére 15 kilós kenyeret sütöttek.
Cégének fejlesztéséről a gazdasági recesszió időszakában sem mond le. Hatalmas új csarnokot épít – most öntik az alapját –, s ebben helyet kap az üzemcsarnok mellett egy többfunkciós, száz négyzetméteres konferenciaterem is, hogy a pékipar jelenlegi művelői ott meghányhassák-vethessék szakmai és egyéb gondjaikat-dolgaikat.
Kérdezem, hogy a nagy hagyományú háromszéki "kenyeresek", a pékipar tárgyi és szellemi eszközeit és emlékeit nem lehet­ne-e, nem kellene-e valahová összegyűjteni és az érdeklődők számára hozzáférhetővé tenni. Ez a kérdés nyitva maradt.
Beszélgetésünk során viszont nagy nyomatékot kapott, hogy ha ennek a tájegységnek a lakói a saját arcukat keresik, önnön értékeik megbecsülésére, gazdagítására és szétsugárzására Diószegi-módon valamit is adnak, akkor ebből a páratlan értékű kenyérsütés nem maradhat ki. Hisz mi, itteni magyarok nemcsak kultúránk és nyelvünk-hitünk, hanem táplálkozási szokásaink, íz- és ízlésvilágunk elpusztíthatatlan örökségét birtokoljuk.
Diószegi László jóízű, egészséges, nagy tápértékű kenyérkészítésének, szakmai sikerének záloga, amint mondja: a hagyományok éltetése, a székely pityókás kenyérben való reinkarnálódása. Én nem versenyzem senkivel – mondta –, van hely itt mindenkinek, és van esély arra, hogy a mostani szintet meghaladva sok mindent jobban csináljunk. "Én mindent alulról és elölről kezdtem, nagyobb a sikerélmény, ha alulról kezded, és viszed valamire" – vallja.