Elöljáróban annyit: nem ismerem Neil LaBute kortárs amerikai szerző műveit, ezért el kell tekintenem az összehasonlítások kétségtelen gyönyörétől, és az előadásra kell koncentrálnom. A Valami csaj(ok) mai történet, a fordító, Ungvári-Zrínyi Ildikó élvezetes, időnként önfeledten szlengbe átváltó – és a színészek szempontjából ez is nagyon fontos (talán a legfontosabb!) –, jól mondható és izgalmas szövegvilágot teremtett.
A vendégrendező, a temesvári Radu-Alexandru Nica (bevallása szerint nem ez az első találkozása a darabbal) a színészekre összpontosított és feszes, jól pergő előadást teremtett. Fontos eleme a zene. A négy színésznő meglepően jól énekel, a zeneszerző Vlaicu Golea, Andrei Majeri a „csajok” egymástól már lelkialkatuk, társadalmi helyzetük, világhoz, önmagukhoz, a szerelemhez való viszonyulásuk miatt is egymástól élesen elütő szövegeire komponált zenéje, mintegy tükröt tart a történeteknek és egy másik viszonyulási pontot is kínál. Az önfeledt szövegek leplezetlenül mutatják a féktelen önmegvalósítás vágyát, amit a párbeszédekben ezek a nők időnként leplezni próbálnak, s hitelesíti boldogság iránti hihetetlen sóvárgásukat. Forognak a főhős, Guy (a kiváló Mátray László) bűvkörében. Még ma is, évekkel, évtizeddel balul sikerült „kalandjuk” után. Nem bírják elviselni vereségeiket. Ezért nem is nagyon értik, és különbözően viszonyulnak az alapötlethez! Az író – na, nem egészen önzetlenül, hiszen magnóra veszi a beszélgetéseket, hogy később talán felhasználhassa elbeszéléseiben – harmincas évei elején, közelgő házassága előtt visszatér ifjúkora színhelyére, és szigorú „szelektálás” után találkozóra hívja négy szerelmét, hogy tisztázzák közös múltjukat, hiszen végeredményben mind a négyükkel boldogan élhetett volna, ha valami miatt időnként a férfiak fejében meg nem szólal a vészcsengő. Ilyenkor fejveszetten menekülnek a tett színhelyéről, faképnél hagyva a szeretett nőt, aki ráadásul, s ez a négy történet közös eleme, mit sem sejt az imádott férfi terveiről.
Guy – Mátray László nagy beleélő erővel, időnként önironikusan viszonyul a saját s általa ma, a „vita nuova” kapujában mélyen elítélt, egykori megfutamodásaihoz, felkínálva a szeretett nőknek a bocsánatkérést, elismerve, hogy igen, ő volt a hibás, megfutott, de az élet már csak ilyen, fogalma sem volt, hogy miért? Elment, mert mindig jött a következő nő, a következő esély. Bocsánatkérését a szeretett nők – és ez is közös bennük –, félreértik. Egykori szerelmük önvizsgálatát hamisnak, kiagyaltnak, hazugnak, feleslegesnek is tartják, hiszen csak arra jó, hogy feltépje a régi sebeket, s ismét feltámadjon a találkozások idejére a már eltemetettnek hitt, de máig eleven múlt. Közös, a férfi hibájából zátonyra futó történeteik bomlanak ki, egymásra rímelve. Először diákkori szerelme jelenik meg, Sam. Tulit Éva, a női rigurozitásra helyezi a hangsúlyt, s páratlan intenzitással, nagy beleérző erővel jeleníti meg a merev, gátlásos nőt. Egy nem is szokatlan lelkialkat kifordítása ez az alakítás, s a dalszöveg gátlástalansága mutatja, minden látszat ellenére eleven még a hamu a parázs alatt, ez a fegyelmezett nő is szerelemre vágyik, s máig nem tud napirendre térni a férfi csalárdságán, noha férjhez ment, gyermekei vannak, még mindig azon filózik, hogy ki is volt az a csaj, akivel a fiú, tíz évvel ezelőtt, elment egy bankettre. Mátray hamut szór a fejére, mindenért vállalja a felelősséget, de különösebben nem bánja, hogy másként alakultak a dolgok és az életük, nem úgy, ahogyan ketten akkor naivul elképzelték. Ugyanis ő – bevallása szerint – látta, mi várhat rá a kispolgári jövőt megtestesítő lány oldalán. Találkozásuk tehát kudarc, semmit nem lehet jóvátenni, s utólagos jóvátételként a szerelmében csalódott nő pofonja is elcsattan megdöbbent hősünk arcán. Utána jön a szabados vamp, Tyler. Pál-Ferenczi Gyöngyi önfeledten tobzódik szerepében, a gátlásos Sammel ellentétben a szabadságot testesíti meg, ő szabadítja fel a hőst, mellette élheti ki legtitkosabb, érzéki vágyait is. Tyler sem érti, miért hívták ide. Gratulál régi szeretőjének a közelgő házassághoz, és a világ legtermészetesebb módján próbálja meg lerohanni: hát mi rossz van abban, ha szeretkeznek annyi év után még egyszer, a feltételezhetően boldog jövendőbeli amúgy sem tudja meg. De a meglepett hős igyekszik elhárítani a féktelen ostromot, ő tudni fog róla. S itt egy pillanatra jól látjuk kettőjük különbözőségét, s világos, hogy ebben az esetben miért is menekült ki ebből a kapcsolatból Guy. Egy kissé sok volt neki a csaj. Gyáván megfutott. Újabb kísérlete egy férjes asszonnyal (D. Albu Annamária) is sikerült képét produkálja a saját karrierjét mindig szem előtt tartó, de unalmas professzor férjét szívesen felszarvazó hölgynek, aki máig nem tudja megbocsátani, hogy amikor viszonyuk kitudódott, Guy gyáván megfutott, és otthagyta őt a pácban. A találkozóra férjével érkezett, aki lenn, a szálloda előtt a parkolóban egy kocsiban vár, tud találkozásukról, és azt akarja, hogy még egyszer feküdjenek össze. Bizarr lélektani kísérlet áldozata lesz a megdöbbent Guy, s miután a dörzsölt Lind-say a telefont is felveszi – a korlátlan lehetőségek és a mobiltelefonok, az internet világában élünk, ami önmagában is megkérdőjelezi, ellehetetleníti a minden szerelmi kapcsolatban legfontosabb intimitást, s nem csupán csábít, hanem kötelez is a szerepjátszásra –, hogy felhívja a jövendőbelit, és beszámoljon neki mindarról, ami most utólag bosszúként, kárpótlásként közöttük zajlik. A csapdába eső hős körülményesen levetkőzik, s hanyatt fekve szerelmi csatáik színterén, a régi ágyon behunyt szemmel emlékezik együttlétükre – Mátray sokszínű alakításának önironikus, önparodisztikus jellege is fontos, ez a jelenet is mutatja, hogy Guy alapjában véve eléggé gátlásos fickó, minden felületes életfilozófiája, nagyvonalú írói ars poeticája ellenére. S naiv is, könnyen megvezethető. Ez esetben is ez történik, miközben ő kiszolgáltatottan emlékezik, a dörzsölt nő egyszerűen lelép. Nem sikerül jóvátenni semmit talán legszenvedélyesebb szerelmi történetének, a szintén magyarázat nélkül elhagyott Bobbinak az esetében sem, csupán a régi sebek tépődnek fel, és a nő végtelen magánya – ezt az egész tragikus történetüket is részben újjáélő, szenvedő Guy is megérzi: nincs mentség. Semmit nem lehet újrajátszani. Fekete Mária katartikus erővel idézi fel néhány pillanatra kettőjük végzetes és végletes egymásrautaltságát, talán boldogok is lehettek volna, a férfi bevallja, ő volt egyetlen szerelme, ma is szereti, de a passziójuk kiélését akadályozó, azóta halott nővére árnya ma is rájuk vetül, s az orvosnő elmenekül, nem akarja hallani volt szerelme újabb hazugságait. Guy magára marad, de hívja jövendőbelije, aki még nem ismeri őt, tehát vakon hisz benne, és szereti is, ez kissé megnyugtatja a jóvátétel-sorozat szenvelgő vesztesét. A négy zátonyra futó kapcsolat után várja az új élet. Miért nem értheti meg egymást a nő és a férfi, kérdezi Karinthy, s meg is válaszolja korunk, a váltakozó díszletek között is máig aktuális kérdését. Mert mindkettő mást akar, a férfi a nőt, a nő a férfit. Hogy ez szellemes közhely? Egész életünk ilyen közhelyek halmaza, kitörési lehetőséget a szerelem kínálna, ha – jelzi a négy régi nő és a férfi egymásra csúszó története – példátlan mohóságunkban, gátlástalan önzésünkben el nem baltáznánk életünk nagy lehetőségeit.