ELSŐ. Az előzmények. Ungvári László Zsolt Sepsiszentgyörgyön él, verset, prózát, esszét ír, folyamatosan jelen van írásaival, nagyobb részt verseivel, az irodalmi folyóiratokban.
Eddig két verseskönyve jelent meg (A költő meztelen ecsetje, 2007; A megkésett Orpheusz szerelmes éneke, 2009, mindkettő a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónál). Most jelent meg a tehetségét végképpen, megfellebbezhetetlenül és fölényesen igazoló harmadik verseskötete, a Napéjegyenlőség*, amelyet – és ezt nem véletlenül hangsúlyozzuk – már ő szerkesztett, a kiadói önkény nem változtatott az eredeti átgondolt szerkezeten.
MÁSODIK. A szerkezet. A költő sokáig zenélt is, gitározott, egyik szép versének címe is jelzi: Zenész, hunyt szemmel, s nem véletlen, hogy verseskönyve egyetlen zenedarab, „egyetlen vers” benyomását kelti! A versek folytatják, kiegészítik, magyarázzák, időnként terrorizálják egymást, a kompozícióban a szimmetriákra, a tükörszerkezetre alapoz, és az elvillámló, elúszó, eltűnő, elrebbenő folyamatos jelenben mint tükörben szemléli változó-változatlan arcát, szerelmeit, sorsát. Az egyetlen életét a szétfolyó időben, melynek vizén szigetek az emlékek, elhagyott, soha vissza nem térő, nosztalgikusan felidézett egyszeri, megismételhetetlen jelenetek. Szonettkoszorújának jellemző fragmentuma az előbbiek ékes bizonyítékaként:
Mint zenész, hunyt szemmel, húrját vigyázva,
melenget egy hosszú, téli költemény.
Perc csak, és meztelenül ér a hajnal.
Égre száll a fasor, szaglász a nappal,
s az időből kihull mind, ki szótalan.
Lendül a karod most, akár az inga,
ritmus lüktet szívedhez igazítva.
Szeress, ne vesszek el végleg, hangtalan.
HARMADIK. Kortársak, elődök. Egy költőre, pláne egy ilyen tudatosan komponáló verseskönyvre az is jellemző, hogy kiket idéz meg kortársai, elődjei közül. Nos, a könyv egy Király Lászlónak ajánlott gyönyörű ciklussal kezdődik, Király költészete bizonyos értelemben, kétségtelen, hatással is volt Ungvárira, nem elsősorban csak versei, hanem Király emberi tartása és Sóváradhoz, a szülőhelyhez való hűsége is megejthette. Szerepel egy önvallomásos, nosztalgikus ciklus Omar Khajjámról is, álarcát felöltve, emléke, költészete előtt fejet hajtva itt beszél, őszintén, saját sorsának alakulásáról, lehetőségeiről a költő.
Ki dobja sorsgolyónk a győztes égig,
ha végül törötten vesztes földre koppan?
Törékeny időnket most képmások élik,
sérül a lángunk, ösvény nincs magunkban.
Az élt nők csípője útról le nem térít,
a Vesztett Paradicsom túlnő a csodákon,
itt küzdesz a napodért Te is meg Én is.
Lágyulsz elégián, eltűnt ifjúságon.
Honnan szivárog mégis mindig elő
a búvópatakként tovább élő álom.
A könyv centrumában kétségtelenül a Federico García Lorcának ajánlott versciklus áll. Először megidézi a tragikus sorsú Lorca emlékét.
Rézszín, telt combon villan a víz,
asszony-sötétben a múltba visz
a kreol, alvajáró költő,
románcot író, lőtt teremtő.
Sorai világítva élnek.
Orv bűnben ő sohase vétett.
Csizma koppan, kemény triolett,
csattog a kézben a kasztanyett.
Majd megpróbálja saját sorsára fordítani. Ez a ciklus már a beváltott ígéret! Első könyvének bemutatóján mondottam: úgy beszélek egy kezdőről, mintha kész életmű állna mögötte, de Ungvári László Zsolt felelőssége azért is nagy, mert ő még előtte áll. Kizárólag rajta és körülményein múlik, hogy mennyire tudja megvalósítani önmagát, papírra vetni a benne alvó verseket, megteremteni költészetét. Lorca költészete kétségtelenül sorsdöntő, nagy és a szó minden értelmében felszabadító hatással volt Ungvári költészetére, s nemcsak és korántsem formailag. A formákat addig is szuverén módon, virtuózan kezelte. De itt másról van szó, költészet és sors végletes és végzetes összefonódásáról, már kortárs példaképe, Király László is esztétika és etika összefonódásáról, szétszálazhatatlanságáról beszél. Lorca felszabadította Ungvárit, szelleme belengi, átvilágítja s különös fényben ragyogtatja fel a verseket, amelyek közül egyet, mutatóban, közlünk.
* Ungvári László Zsolt: Napéjegyenlőség. Versek. Mentor Könyvkiadó. Marosvásárhely, 2013
