Korszakhatárként jelöli legújabb, Sétatér Könyvek sorozatban megjelent verseskötetét László Noémi. „Nagy dolgoknak is szentelheted / már magad. Fúrhatsz száz járatot / a múlt bányáiban, vagy eldöntheted: / valaki leszel” – a Leltár című vers sorai járnak az eszemben, amikor a Helikon irodalmi folyóirat szerkesztőivel tartott találkozó után a lap versrovatának újdonsült szerkesztőjét kérdezem terveiről.
– Jól gondolom, hogy a Föld című verseskötet megjelenésével László Noémi is földet ért?
– Igen, én is erre gondoltam, amikor a címet több munkacím közül végül kiválasztottam, hogy ez a fő üzenete: leszálltam vagy földet értem. Úgy érzem, hogy megismételtem, összegeztem, és lehet, hogy le is zártam a rímes, ritmusos, kötött versformában való gondolkodást. Persze, biztosat soha nem tudhat az ember, de most, hogy egészben látom ezt az anyagot, mintha egy követ tettem volna le vállamról. Vagyok annyira naiv vagy merész, hogy azt mondjam, ezután szeretnék formailag egyéb dolgokkal kísérletezni, egy kicsit kiszállni önmagamból. Ezt azért nem tehettem eddig meg – habár vágytam rá –, mert úgy éreztem, nem véletlen az, hogy úgy írok, ahogyan írok, és ezzel valamit meg kell valósítanom. Ez a kötet annak az eredménye, amivel én eddig próbálkoztam.
Már egy ideje kacérkodtam a prózavers felé való elmozdulással, nevezhetjük szabad versnek is, már öt készen is van, csak nem tudtam belevetni magam, mert nem engedett az a típusú költészet, amit eddig műveltem. Tavaly télen voltunk Berlinben az ottani Kulturális Intézet meghívására. Ott felolvastam ezt az öt verset, és a német fordító, Kalász Orsolya azt mondta, hogy ilyesmit már senki nem mer írni Németországban, ez már divatjamúlt. Számomra a rím a verset létrehozó mechanizmusnak fontos része (ezt sokáig fel is rótták nekem), ami segít a versírásban. Ha tudnék teljesen forma és ritmus nélkül írni, akkor prózát írnék, de nem megy, így ritmusa van ezeknek a verseknek, de nincs rím. Az új próbálkozás célja ironikusan szólva az, hogy végre szóljon valamiről a vers, merjek gondolkodni, és merjek más dolgokra hagyatkozni, ne a rímre. Lehet, hogy az életkorral is jár, merthogy az ember fiatal korában szeret a véletlennel kísérletezni, és a rím egy ilyen csodálatos véletlenszerű dolog. Amikor jön egy hívó szó, sok minden beugorhat, de még nem tudjuk, mi lesz az, és költője válogatja, hogy kinek milyen rím ugrik be. Szóval, ez egy játék a véletlennel, ismeretlennel, a veszéllyel. Ezért a rímtelen vers már régóta foglalkoztat, és egy kötet gondolata is megszületett, csak meg kell írni. Én azok közé tartozom, akik egyfolytában magukat írják újra és újra, akik a saját életükből táplálkoznak, merítenek ihletet. Most sem lesz ez másképp. Elég sokat utazom, tekergő vagy vándorló ember vagyok, és az utazásaim során rögzült pillanatokat szeretném megírni, ezekből összegyűjteni egy személyes európai emléktérképet. Emellett még vannak tervek, de ez a legfontosabb, majd idővel az is eldől, sikerül-e felnőni az ideához.
– Március óta vagy a Helikon versrovatának szerkesztője…
– Furcsa dolog ez, hiszen már többször kitértem ilyen felkérések elől, mondván, hogy nem szeretnék versekért koldulni és határidőkhöz igazodni. A józan eszem most is ezt mondatná velem, de amikor Szilágyi István megkért, éreztem, hogy egyszerűen nem tudok nemet mondani. Persze, azt még nem tudom, hogyan fogok itt működni, és milyen versszerkesztőnek bizonyulok, időben meddig fog tartani, meg hogyan fog alakulni, de ez ilyen megvilágosodásszerű pillanat volt az életemben. Bár ezelőtt visszautasítottam minden ilyen jellegű ajánlatot, abban a pillanatban mégis úgy éreztem, egész életemben erre vártam. Ki lenne a Helikon versszerkesztője, ha nem én? A napnál is világosabb, hogy ez olyan, mintha éppen rám szabták volna.
Lejegyezte: Farkas Kinga
