Néhány nappal Öcsike nevenapja előtt esős idő volt, a gyerekek beszorultak a szobába és meséket olvastak föl egymásnak. Egyik mese valami indus királyról szólt, s a könyvben igen szépen le volt pingálva, hogyan vonult be fővárosába ez az indus király elefántháton.
– Ejnye, de szeretnék Indiában király lenni! – kiáltott fel Öcsi.
– Miért? – kérdezték a többiek.
– Hát, hogy elefánton lovagolhassak.
A gyerekek úgyis törték a fejüket, hogy valami jó tréfával ünnepeljék meg Öcsi születésnapját. Ducinak eszébe jutott valami, s mikor Öcsi éppen nem volt a szobában, összehívta a többieket és suttogva előadta nekik a tervét.
– Jó, jó, remek! – ujjongtak, tapsoltak a többiek.
Mindjárt kisül, hogy mi volt a Duci terve.
Öcsike nevenapján kivezették az istállóból a jó öreg Timát (dédunokáját annak a tehénnek, amelynek halálát valamikor régen megénekelte Nagyapóka), s rátermettek a hátára egy cifra ágyterítőt. Aztán furcsa holmikat hoztak ki a házból, amiket a fiúk nagy titokban készítettek már napok óta. Egy papirosból összeragasztott elefántormányt. Két óriási fület. Koronát, királyi pálcát, hegyes süveget. A tehenet egy-két pillanat alatt elefánttá varázsolták (szegény Tima békésen tűrte, s aligha sejtette, hogy micsoda nevezetes állat lett belőle) – akkor aztán előkerítették Öcsikét.
Duci volt az ünnepi szónok.
– Alázattal köszöntjük felségedet, Daha-muhu-giri-guru királyt, India urát! Kérjük, kegyeskedjék hűséges elefántjára felszállni, és megkezdeni diadalmas bevonulását országának fővárosába, Gumbambimbarába.
Öcsikének nem azért volt annyi nadselű gondolata életében, hogy tüstént meg ne értse a más nadselű gondolatát. Méltóságos arcot vágott, s így szólt:
– Köszönöm, híveim. Csak legyetek szívesek fölsegíteni az elefánt hátára.
A fiúk a fejére tették a koronát, kezébe adták a királyi pálcát és feltolták a tehén – akarom mondani, az elefánt – hátára. Olyan széles háta volt Timának, hogy nyugodtan megülhette.
Ezalatt Tomi magára kapott egy fürdőköpenyeget, fejére tette a papírból ragasztott hosszú süveget, nagy botot fogott a kezébe, s kötőféken vezetni kezdte a tehenet – akarom mondani, elefántot.
A fenyőfasorban Zsuzsi nénivel találkoztak. Sajtár volt a kezében, s az istálló felé tartott.
– Hát maguk mit csinálnak, lelkeim? – kérdezte csodálkozva.
– Én India királya vagyok – felelte Öcsi. – A nevemet kérdezze meg Ducitól, mert én nem tudtam megjegyezni. Most elefántháton vonulok be az országom fővárosába.
– Szép, szép – mondta Zsuzsi néni –, de én szeretném megfejni ezt az elefántot, különben estére nem lesz tej az úrfiaknak.
– Elefántot megfejni? No, ilyet még az ükapám sem hallott – mondta Öcsi. – Abból semmi sem lesz. Nem akarok én elefánttejet inni. Folytassuk a bevonulást!
Folytatták is. A fenyőfasorból visszakanyarodtak a ház felé, az udvarra. Ott aztán egy kis baj történt. A jó öreg Dundi, amikor az elefántbőrbe bújtatott tehenet meglátta, szembeugrott ezzel a szörnyeteggel és ugatni kezdte. Olyan eszeveszett csaholásban tört ki, hogy a jámbor Tima megvadult tőle. Tomi rémülten szaladt el, Öcsike pedig lefordult Tima hátáról. No, nagy baja nem esett a puha homokban. Mire apus kiszaladt a házból a nagy lármára, Öcsi már talpon is volt.
– Ne ijedj meg, apus! – kiáltotta Öcsi. – Indiai király voltam, és leestem az elefánt hátáról. Áldott szerencsére kicsi elefánt volt.
Most aztán Zsuzsa néni megfejhette Timát, s az indiai király és udvara fél óra múlva jóízűen itta a friss, meleg, hamisítatlan elefánttejet.
