Volt egyszer egy ember, s annak három fia. Ez az ember a két idősebbik fiát mesterségre adta. Az egyikből borbély, a másikból kovács lett. A legkisebb fiúnak nem kellett semmiféle mesterség. Ez beállott katonának.
Esztendő múlt esztendő után, a fiúk nem jártak haza. Egyszer aztán levelet kaptak, hogy siessenek haza, ha még életben akarják látni az apjukat. Jöttek is a fiúk azonnal, s hát csakugyan halálán volt az apjuk.
— Ó, édes fiaim — örvendezett a haldokló ember —, csakhogy még egyszer láthatlak! Mondjátok el nekem, melyik mire vitte. Jól kitanultátok-e a mesterségeteket?
Mondta a legidősebbik:
— Ne búsuljon, édesapám! Én jól kitanultam a mesterségemet. Úgy tudok beretválni, hogy a nyulat futtában megberetválom.
— Na, ez igen szép — örvendezett az öregember. — Ha olyan jól tudsz beretválni, akkor te a jég hátán is megélsz, édes fiam.
— Érettem se búsuljon, édesapám — mondta a második legény, a kovács. — Én meg úgy kitanultam a mesterségemet, hogy a lóra futtában felverem a patkót, meg le is veszem róla!
— Ó, de jó, istenem, ó, de jó! — örvendezett az öregember.
Aztán a katona fiát kérdezte:
— Hát te, fiam, milyen katona vagy? Jól tudsz-e bánni a karddal?
— Jól ám! — mondta a katona. — Hallgasson csak ide, édesapám. Egyszer sétáltam az utcán, mégpedig a legfényesebb ruhámban. Amint sétáltam, hullani kezdett az eső. Hej, uram teremtőm — gondoltam magamban —, most mit csináljak? Megijedtem, hogy az eső átáztatja az én szép atillámat. No, nem gondolkoztam sokáig. Hirtelen kirántottam a kardomat, s olyan gyorsan vagdalkoztam magam körül, hogy egy csepp eső sem esett rám. Hej, hogy csudálkozott a többi katona, amikor visszamentem a kaszárnyába! Kérdezték, mit csináltam, hogy nem vert meg az eső. Aztán jött az ezredes úr. Az is megkérdezte. Haptákba vágtam magamat, s mondtam: ,,Jelentem alássan, vitéz ezredes úr, nem csináltam én egyebet, csak kirántottam a kardomat, s azzal visszavertem az esőt!" ,,Derék vitéz vagy, fiam" — mondta az ezredes úr, s egy zacskó aranyat adott ajándékba.
— Ó, istenem, istenem — örvendezett az öregember —, most már igazán nyugodtan halok meg! Látom, hogy megéltek a magatok mesterségéből. Nincs szükségetek arra a pénzecskére, amit lassanként összekuporgattam.
Hej, hogy lekonyult a dicsekedő fiúk orra! Úgy elment a kedvük a dicsekedéstől, hogy soha többet nem dicsekedtek.
