Hogy baj van a nyugati értékrenddel, régóta tudott. A baj nem a sokszínűségben, hanem az értéknélküliségben van. Olyan, az ember lényegétől idegen ideológiai köntösbe öltöztetett életérzéseket próbálnak dominánssá tenni, amelyek legfeljebb kisszámú csoportok magatartásmintáját jelentik.
Minden hangot, ami ezt megkérdőjelezte, társadalomellenesnek, fejlődésellenesnek nyilvánítottak, s ez volt a jobbik eset, rosszabb változatában intoleránsnak, fasisztának, szexistának bélyegezték. Az évtizedek óta zajló egyirányú jelenség, amely a pénz bűvöletében bármit hajlandó volt kiszolgálni, elhozta azt az elbizonytalanodást, amelyben a nyugati világ embere már nem érzi biztonságban magát. Ez nem a terrorizmus veszélye elsősorban, hanem az az egzisztenciális szorongás, amelyben senki nem lehet már az, aki: férfi a férfi, a nő pedig nő.
Megszűnt a világos beszéd, a keresztyénséget pedig, amely azt használta, megfélemlítették és megbélyegzik. A nyugati egyházak pedig szekértolóivá váltak ennek az ideológiának, ugyanis annyira humanizálódtak, hogy a teológiai kérdésfelvetéseik központjába nem az üdvösség kérdése áll, hanem a társadalmi és szociális tanítások álhumanizmusa, amely teljességgel nélkülözi a prófétai kritikát.
A forradalom felfalja gyermekeit reálcinizmussal számoltak le a felvilágosodás hajnalán az eszmében mércét vesztett ideológusokkal, ma a módszer sokkal finomabb, de lényegét tekintve ugyanaz a történet ismétlődik, a nyugati gondolkodás és kultúra feleszi és hitelteleníti azt a keresztyénséget, amelynek talajából kihajtott. Ma a keresztyénség hitelvesztése részben abból az ideológiai háborúból ered, amelyben Európa minden bűnét, az intoleranciát, a vallásháborút, a kolonizációt és a faji egyenlőtlenséget mint a fehér faj bűnét, a nők elnyomását és ki tudja, még mi mindent nem varrtak a keresztyénség nyakába. A felvilágosodás és az azt követő világforradalmi eszmék, a bolsevizmus és a fasizmus örve alatt kaptak szárnyra azok a törekvések, amelyek forradalmi hévvel iktatták ki a keresztyénségnek nemcsak a tanítását, hanem a hétköznapi megélésnek lehetőségeit is. A liberalizmus legfeljebb egy társadalmi civil szerveződésként tekintett az egyházra, a keresztyénségre pedig mint idejétmúlt gondolkodásra.
A kiüresedett tartalmak és formák a tagadás tagadásáig juthattak el. Botránkoztatni csak addig lehetett, míg volt olyan érték, amit sérteni lehetett. A 21. századra ez elfogyott a nyugati kultúrából: sem vér, se lemeztelenített test, se meggyalázott és kitiltott keresztyén jelképek, se egyházi ünnep megtagadása már nem éri el azt az ingerküszöböt, ami felháborítana és tiltakozást váltana ki jelentős társadalmi csoportok részéről. A keresztyénséget magával rántotta az európai szekularizáció.
Ebben a térben jelent meg az iszlám, amelyik világos értékeket vall a férfi és női lényegről, a családról, a szent dolgok tiszteletéről, az ünnepekről. Ezért is lehet vonzó a szekuláris értéknélküliségbe csömörlött emberek számára a világos értékrend. Biztonságot ad és kiszámíthatóságot jelent az ember életében.
Ha a keresztyénség újra meri nemcsak vallani, hanem vállalni az örök isteni szerinti mércét: a férfi férfi voltát, a nő nőiségét, a család fontosságát, de mindenekelőtt az üdvösség mindenen felüliségét, akkor nem lesz félnivaló az elveszéstől. Ez a vállalás pedig nemcsak azt is jelenti, hogy kíméletlen kritikát gyakorol a bibliai értékekkel össze nem egyeztethető társadalmi, politikai és eszmei megnyilvánulásokkal szemben, hanem az életért áldozatot is hoz. A keresztyénség lényege az áldozatvállalás.
Jakab Bálint
