Azt hiszem, köztudott, hogy a beteg ember lényegesen érzékenyebb, sértődékenyebb, mint az, aki makkegészséges. Ennek természetesen megvan a pszichológiai magyarázata. Sajnos, ezt nem mindenki tudja, aki betegekkel foglalkozik, vagy ha tudja is, nem tudja beleélni magát a beteg helyzetébe, lelkivilágába. Lehet, hogy a munkáját, feladatát, becsületesen, lelkiismeretesen végzi, de hideg, rideg természete miatt türelmetlen és mogorva a beteggel szemben. És bizony az ilyen magatartás nagyon rossz érzéseket vált ki az amúgy is szenvedő, beteg emberből. Ez olyan fájdalmas dolog, hogy ha az illető érezné azt, amit a páciense érez, talán soha nem tenné. 
Nos, hát úgy vagyunk mi, betegek, különösen idegen helyen, hogy izgalommal, stresszes állapotban várjuk: vajon kihez kerülünk, ki lesz az orvosunk, hogy fogad, milyen kezeléseket fog előírni, és így tovább. Mi is ilyen nyugtalan állapotban ültünk a váróteremben, míg sorra nem kerültünk. Amikor beléptem a rendelőbe, egy szimpatikus, fiatal doktornő fogadott mosolyogva, kedves, barátságos szavakkal, mintha csak régi ismerősök lettünk volna. Meglepő és mélyen megható volt ez a fogadtatás. Én ezt a magatartást, az ilyen fogadását egy beteg embernek hatásos stresszoldó, idegnyugtató gyógyszernek nevezném! Mosolyában benne volt az együttérzés, a beteg iránti empátia. Alaposan kikérdezett, és miután mindent elmondtam magamról és egészségi állapotomról, lelkiismeretes vizsgálatnak vetett alá. Igazi szakértelemmel, a legnagyobb türelemmel és pontossággal megvizsgált, és tette mindezt meleg, vigasztaló, reményt keltő szavakkal, gyöngéd mosoly kíséretében. Ugyanezt tette a barátommal, és biztos vagyok abban, hogy minden más beteggel is. Miután végzett a vizsgálattal, és kiírta a szükséges kezeléseket, úgy éreztem, hogy újjászülettem, meggyógyultam! Milyen nagyszerű, csodálatos dolog lenne, ha minden beteg ilyen érzésekkel távozhatna orvosától.
Tizenhat napig laktunk a C villa 4-es számú szobájában, és ez idő alatt a doktornő hétfőtől péntekig kivétel nélkül mindennap bejött a  szobánkba egy asszisztensnő kíséretében, aki megmérte a vérnyomásunkat. A doktornő meghallgatta, hogyan viselkedik a szívünk az új környezetben, és érdeklődött: hogy érezzük magunkat, van-e valami panaszunk, van-e szükségünk valamire? És ha volt, azt azonnal orvosolta. Tette mindezt szeretettel, megértéssel, kedvesen, mosolyogva. Amikor búcsúzni mentünk, útravalóul jó tanácsokkal látott el: hogyan éljünk, hogyan táplálkozzunk, hogyan vigyázzunk az egészségünkre. Meleg, erős kézszorítással így köszönt el: szeretettel visszavárjuk!
Mindent szívből köszönünk, drága doktornő, igaz emberségét soha nem fogjuk elfelejteni, és ígérjük, hogy amíg élünk és egészségi állapotunk megengedi, minden évben elmegyünk a kovásznai szívkórházba.
 

Szilágyi Domokos és Câlţea Dorel, Marosvásárhely