Elsőszülött fiam érkezésénél még nem, de már a második fiú születésénél egy ismerősöm mosolyogva megjegyezte: építheted a második házat. A harmadik születése után meg már én is komolyan elgondolkodtam: mit hagyhatunk, mit kell hagynunk rájuk örökségül?
Húsz év múlva, amikor gyermekeink leülnek unokáinkkal rólunk beszélgetni, vajon mi fog automatikusan eszükbe jutni? Az, hogy sok pénzt kerestünk? Az, hogy mennyire tiszteltek, hogy feddhetetlennek ismertek meg bennünket? Vagy esetleg valami olyan dolog jut az eszükbe, aminek az a lényege, hogy mint ember milyenek voltunk, milyen kapcsolatot alakítottunk ki egymással? Vajon melegség tölti-e be a szobát, amikor arról beszélnek, hogy mindig milyen közel éreztük egymáshoz magunkat?
Néhány évvel ezelőtt nagyon sokat dolgoztam, csak érintőlegesen vettem részt gyermekeim életében. A középső fiam egy alkalommal lerajzolta a családunkat: ők hárman az édesanyjukkal együtt a lap egyik oldalán, én meg valahol a lap másik oldalán kaptam helyet – mint akinek nem sok köze van a család életéhez. Egy másik rajzon apa egy nagy fejhallgatóval a fején mikrofon előtt ült, és elmélyülten dolgozott. Akkor már nagyon kezdtem gondolkodni azon, hogy érdemes-e ezt tovább így csinálni. Így akarok megmaradni az emlékeikben?
A gyermekeinkben kialakuló emlékek tulajdonképpen „szülőségünk” végső termékei. Következésképpen, ha magunk előtt látjuk a végső célt – azokat az emlékeket, amelyeket szeretnénk, hogy a gyermekeink rólunk őrizzenek –, ez segít bennünket a velük való helyes kapcsolat kialakításában. Soha nem gondolunk arra, hogy taníttatásukat a véletlenre bízzuk. Elmarasztalnánk magunkat, ha nagyobb összeg átadása során nem beszélgetnénk arról, hogyan használhatják fel a pénzt értelmesen. Ha azonban az emlékek kialakulásáról van szó, hagyjuk, hogy a dolgok véletlenszerűen alakuljanak. Pedig ha tudatosan odafigyelnénk a velük kapcsolatos emlékeinkre, az nem volna önzés részünkről, közreműködhetünk az emlékezetes pillanatok megteremtésében. Nem magunk miatt kell ezt megtennünk, végül is legfőképpen gyermekeink érdeke, hogy kellemes, meleg emlékeket őrizzenek gyermekkorukról. Ez a törekvés nagyon igaz és becsületes közeledést jelentene szülői mivoltunk igazi megéléséhez is.
A gyermekeink emlékei ugyanakkor bizonyos „gyökér”-érzést jelenthetnek majd unokáinknak. Emlékeikben jelenünk meg számukra. Fizikai jelenlétünket nem garantálhatjuk...
Nem ismertem a dédszüleimet, de a nagyszüleim és szüleim szeretettel, tisztelettel emlékeztek meg róluk: munkás, dolgos, a világháborús nehézségekben is helytálló, gyermekeiket tudatosan vállaló és nevelő embereknek „mesélték” őket. Én is így emlékezem meg róluk, bár ma már csak egy-egy név és évszám tanúskodik valamikori életükről egy egyszerű, már nagyon megkopott sírkövön.
Szinte mindegy, hogy mennyi pénzt hagyunk gyermekeinkre, vagy amikor mi már nem leszünk, mekkora vagyon fölött osztozkodhatnak. Ugyanakkor hiszem, hogy ma élő emberekként tartós hatást gyakorolhatunk környezetünkre, amely századokon át befolyásolja a jövő nemzedékeit. Nem minden utódainkra hagyott örökség egyforma: a lelki örökség meg nem vásárolható és nem adóztatható meg. A lelki örökséggel azt adjuk tovább a következő nemzedéknek, ami a legfontosabb: az erős hitet, a kitartó munka szeretetét, a jó kommunikációt, a megbocsátásra való készséget, a rendezettséget és pontosságot, az igazságosságot, a becsületességet és vendégszeretet.
 

Kertész Tibor