A modern magánállam működési elvét először Mayer Amschel Rothschild (1744–1812), a dinasztiaalapító nagy bankár határozta meg zseniális éleslátással: „Engedjék meg, hogy ellenőrizhessem egy ország pénzrendszerét, hogy ki hozza törvényeit, már nem érdekel”. Politikusok, újságírók és választók marakodhatnak, a legfontosabb kérdéseket úgysem ők döntik el. Az elmúlt kétszáz évben a nagy bankházak, a gyarmatosítás haszonélvezői, a nemzetközi vállalatok, biztosító- és befektetési társaságok óriásira növekedtek. Lassacskán kivonták magukat a történelmileg kialakult államok ellenőrzése és közterhei (!) alól, majd szembefordultak velük.
Miért? Mert versenytársakká váltak. Hogyan? A gazdaságkori fordulat során a történelmi államok gyanútlanul elfogadták a magánhatalmak párbajföltételeit, és az utóbbiak által kijelölt egyetlen dimenzióra, a gazdaságra szűkítették horizontjukat, érték- és érdekrendszerünket. Ezen a pályán pedig a magánhatalmak előnye behozhatatlan, hiszen a köz-társaságok – egyre csökkenő mértékben ugyan – de hurcolnak magukkal szociális, kulturális, védelmi, egészségügyi, politikai, környezetvédelmi és egyéb terheket. Másodsorban előbbiek mérhetetlen erő fölött rendelkeznek.
Már Kant fölfigyelt erre. Az örök békében írta: „Veszedelmes a pénzhatalom, hadviselésre használható kincs, amely meghaladja valamennyi állam kincsét együttvéve”. Lincoln Ábrahám, az Egyesült Államok meggyilkolt elnöke így látta a jövőt 1863-ban: „A pénzhatalom béke idején élősködik a nemzeten, háborús időben pedig összeesküszik ellene. Despotikusabb, mint a monarchia, arcátlanabb, mint az autokrácia, és önzőbb, mint a bürokrácia. Olyan válság közeledtét látom a közeljövőben, amely megbénít és arra kényszerít, hogy remegjek hazám biztonságáért. A korporációk kerülnek uralomra, és a korrupció korszaka köszönt ránk. A pénzhatalom arra törekszik, hogy fenntartsa uralmát, kihasználva az emberek előítéleteit, egészen addig, amíg a gazdagság néhány kézben halmozódik föl, és az erejét vesztett köztársaság elpusztul”.
A köz-társaságok elvesztették a háborút. A magánállamok lépésről lépésre megszállták a demokratikus intézményeket, és lépésről lépésre magukhoz vonták azok pénzügyi, gazdasági, külügyi és nevelési stratégiájának irányítását. Iskolapéldája ennek a magyarországi CEU-vita: harc az agyakért.
Legerősebb fegyverük az adott ország pénzrendszere fölötti uralmuk. „Az Egyesült Államoknak ma gyakorlatilag két kormánya van – jelentette 1964-ben a kongresszusnak Wright Patman képviselő, a bank- és pénzügyi albizottság vezetője. – Az egyik alkotmányos előírásoknak megfelelően jön létre, a másik kormány a független, ellenőrizetlen, tevékenységét nem egyeztető – az Államok jegybankja –, amely a pénz feletti hatalmat gyakorolja, noha ez a hatalom a Kongresszust illetné meg az alkotmány előírásai szerint.” A magánosított jegybank nyolc tulajdonosa közül öt Rothschild-érdekeltség. A jegybank bocsátja ki a dollárt 1913 óta, s adja kölcsön a tulajdonos államnak kamatra. Annak előtte az Egyesült Államokban nem létezett sem személyi jövedelemadó, sem államadósság. Miután a magánhatalmaknak társadalmi kötelezettségeik nincsenek, sokkal gazdagabbak és kötetlenebbek versenytársaiknál. És ez egyre inkább így lesz.
Ebben a világállapotban magántőkés csoportok és érdekeltségek ellenőrzik olykor több ország pénzrendszerét, s általa gazdasági életét, sajtóját, pártjait, oktatását és mindazt, ami ezekkel összefügg. Szabad, sőt, kötelező a demokráciát éltetni. Csak egyről nem szabad szólni: a világ tulajdonosainak hatalomszerzéséről. Lassan negyedszázada kering a szólás, persze csak halkan: azé a nép, aki megműveli. És ha végigcserkésszük a világkultúra-ipar műgonddal válogatott kínálatát, akkor aligha lehet kétségünk a nekünk szánt jövőt illetően.
A kormányok, sőt, a népek zöme meredten bámulja a mozit, és nem mutatja veszélyérzet jeleit. Sőt, mindenütt tomboló csoportok követelik a még butítóbb iskolákat, a művészet silányítását. Közismert kommunista előzmény a Foxi-Maxinak gúnyolt Marxista–Leninista Esti Egyetem, amely szinte kötelező volt magasabb állások betöltéséhez, és ahol megfogható tudás helyett egyetlen ideológiát sulykoltak, a végzettek pedig menten igazgatók, elnökök, vezérek lehettek.
Közben az ideológiai sablon suttyomban liberálisra váltott. Az eredmény jól megfigyelhető a mai úgynevezett liberálisokon, akik természetesen nem azok, maguk sem tudják, hogy fiúk-e vagy lányok. Talán a szajkó szó illik rájuk, mert vezetőik utasításait harsogják. Föltűnő, hogy a logika legegyszerűbb szabályait sem tudják követni, talán nem is akarják. Esetleg tanítóik és vezetőik sem várnak tőlük ilyesmit. Gyűlölik a jót, hogy elterjedjen a gonosz.
Az emberiség történetében számtalanszor megfigyelhettük a mai sans culotte-ok, jakobinusok, bolsevikok, nácik és társaik szinte azonos nézeteit és társadalmi mozgásait, amelyek a hatalmukba kerített társadalmakat mind egy szálig pusztulásba vitték. Ma is ez vár utódaikra, akik harsányan követelik sorsuk beteljesülését.