Míg múltad marad, idegen maradsz

2007. július 5., csütörtök, Kitekintő

A szerző felvétele

(folytatás tegnapi számunkból)

Süvölt a szél Késmárk felett

Késmárk egyik meghatározó épülete az élénkpiros színű, új evangélikus templom. A 2003-ban Budapesten megjelent Szlovákiai útikönyv címlapját is ez díszíti, mintegy jelezve a magyar történelemben betöltött szerepét.

A templom Theofin Hansen osztrák műépítész tervei alapján épült. Keleties stílusa II. Abdulhamit török szultánnak köszönhető (1876—1909), akinek bőkezű adománya sokat segített a templomépítésben. A templom belsejét tartó fekete márványoszlopok is a szultán ajándékai. Mi késztette a szultánt adakozásra, miért volt fontos számára ez a templom? — tehetjük fel a kérdést. Thököly Imre kuruc hős, Magyarország törökök által elismert királya és Erdély fejedelmének tisztelete, aki a kurucfelkelés leverése után feleségével, II. Rákóczi Ferenc édesanyjával, ,,Európa legbátrabb asszonyával", Zrínyi Ilonával Izmitben, a hajdani Nikomédiá­ban élte a bujdosás éveit. 1705. szeptember 13-án, 48 éves korában, tizenhárom évi bujdosás után halt meg, és az ottani örmény temetőben temették el. 1906-ban a többi bujdosóval együtt szállították haza, hogy Rákóczi kívánsága szerint hazai földben nyughassanak. Ebben a templomban alakítottak ki számára egy mauzóleumot a fejedelem palástjával és zászlóival, az Izmitből ideszállított eredeti sírkővel. Különben a késmárki evangélikus líceum legismertebb növendékei közé tartozott Thököly Imre, Kazinczy Ferenc és Görgei Artúr is. Kuruc nótával kedveskedtünk Thököly Imre emlékének, majd a mauzóleum falára elhelyeztük a Hargita-hegység illatát árasztó, mohával bélelt fenyőkoszorút. A hajdani kurucpárti város mai lakóinak (20 000) emlékezetéből teljesen kikopott Thököly Imre személye.

Újra Szent Lászlónál

A Késmárk közeli Kakaslomnicon és a Branyiszkói-hágó közeli Zsegrán a Szent László-freskó képsorait vesszük szemügyre az ottani középkori templomok falán. Ezek, mint a többi freskó (összesen 48), az 1068-as cserhalmi ütközetről adnak hírt. Nagyjából négy szakaszra osztva örökítik meg az eseményt: kivonulás a váradi várból, a kunok üldözése, a csata és a pihenés. Többségé­ben a határvidékek Árpád-kori templomainak falait díszítik. Ebből huszonegy Erdélyben (tizennégy a Székelyföldön) és húsz a Felvidéken, a mai Magyarországon öt, Ausztriában és Szlovéniában egy-egy található belőlük. A Lármafa-találkozók során eddig — beleértve a mostanit is — húszat sikerült felkeresnünk széltében-hosszában a hajdani Magyarország területén. Ez alkalommal a küzdés jelenetét elemeztük alaposabban, és arra voltunk kíváncsiak, hogyan küzd Szent László a lányért, és hogyan segíti őt a lány. Zsegrán újdonságnak tűnik az eddigi ciklusokhoz képest, hogy az elrabolt magyar leány a földről ragadja meg a kun kezét. A többi esetben a kunt övénél fogva megragadva veti magát a földre. A kakaslomnici képsoron a király nyila a kun szájából kicsapó láng felé irányul, a harc jelenetében fegyver nélkül küzdenek, miközben a lány a nehéz bárddal a kun bal lábán a horgasinát vágja el, majd a karddal lenyakazza a kunt. A kakaslomnici képsoron a király lándzsája nyakon döfi a kunt, a lány elvágja a kun horgasinát, és lefejezi.

Lám, vonom le a következtetést, összehangolt cselekvéssel le lehet győzni a támadókat Aztán azon töröm a fejem, hogy 690 (1317) és 627 (1380) évvel ezelőtt, mert ekkor festették a kakaslomnici és a zsegrai templom Szent László-faliképeit, hogyan jutott el a cserhalmi ütközet híre a Cegőtelkétől légvonalban is a közel 400 kilométerre fekvő Kakaslomnicra vagy Zsegrára, amely a mostani aszfaltos úton is jó 600 kilométerre van onnan. Meg aztán hiányoztak a mai értelemben vett hírközlés eszközei is. Sem telefon, sem internet nem állt a rendelkezésre. A hírvivés egyetlen módja a gyalogos vagy a lovas posta volt. A történet híre mégis eljutott az ország legtávolabbi részeibe is. Falfestmények, legendák és a Szent László emlékére szentelt templomok sokasága hirdette a nagy király tetteit. Mindezek fogékony fülekre találtak, hiszen akkor a nép is azt akarta, mint a király, és a király is azt tette, amit a nép elvárt tőle. Ezer évig a magyarság és a vele itt élő népek történelme az egész Kárpát-medence története volt. Olyan történet, amelyet közösen éltek meg, együtt építettek fel, és ha kellett, együtt harcoltak vagy haltak meg érte. Aztán az egymást követő háborúk, forradalmak és ismét háborúk forgatagában apadó magyarok számával többszörös arányban növekvő más ajkú népesség térhódításával a lakosság csak egy részét, csak a magyarul beszélőket érdekelték az itt történt dolgok. A trianoni békediktátumtól kezdve aztán a magyarság egyharmada vált idegenné saját hazájában. Ettől kezdve a maradék Magyarországot körbevevő utódállamok által megírt történelem megtanulására kötelezték az itt élő magyarokat, és addig ismételték és gazdagították immár több mint nyolcvan éven át, amíg a kétkedők is magukévá tették a magyartalanított történelmet. A második világháború után ,,a nemzetköziség és a testvériség" jegyében a szocialista Magyarország is elfelejtette igaz történelmi múltját tanítani.

Borsiban és Kassán

Rákóczi társaságában

A magyar határt a szlovák határtól a Ronyva pataka választja el. A jelentéktelen víz mellett a Nyárád Duna nagyságú folyónak tűnik. Ha nem hívnák fel rá a figyelmet, észre sem vennénk. Híre viszont, akár a Dunáé, nagy. A trianoni határ kijelölésekor a csehszlovák fél a megáradt patakot hajózható folyónak tüntette fel. Így került a határ túloldalára a Sátoraljaújhelytől mindössze öt kilométerre fekvő, akkor színmagyar település, a Magyar Betlehemnek is nevezett Borsi. A község keleti szélén álló kastélyban született 1676. március 27-én II. Rákóczi Ferenc, a nagy fejedelem, akinek születésével egy nemzeti eszme kelt életre. A kastélyt a Bodrog folyó ártéri erdeje veszi körül, és egykor a Bari pataktól táplált, kettős sáncárok övezte. Önvallomásában a következőket írja szülőhelyéről II. Rákóczi Ferenc:

,,Zavar fog el és pirulok, ha arra gondolok, hogy Te, Istenem, nekem és a mindenségnek teremtője, istállóban születtél, én pedig kastélyban. Te szegény pásztorok között, én a porszem és féreg, a Te színed előtt, kastélyban és udvarjárók nagy csődületében." Ha tudta volna a fejedelem, hogy miként züllesztik majd istállóvá születési helyét, és hitében, nyelvében miként sarcolják meg szülőfaluja lakóit, talán nem lett volna lelkiismeret-furdalása, hisz a kastélyból valóban istálló lett, és a falu lakóiból másodrendű állampolgárok és üldözött magyarok.

A település kicsiny református templomában megilletődve hallgatjuk azt a harangot amely 331 évvel ezelőtt csilingelő hangjával adta hírül a fejedelem születését. 1654-ben öntötték Eperjesen, és a gondosan megőrzött hagyomány szerint a fejedelem édesanyja, Zrínyi Ilona adományozta azt a borsi egyháznak. E hagyomány hitelességét abban vélik igazoltnak látni, hogy amikor a fejedelem, valamint édesanyja és bujdosó társai hamvait 1906. október 29-én Kassára hozták a törökországi Rodostóból, ezt a harangot is Kassára vitték, hogy ennek hangja kísérje a hamvakat új nyugvóhelyükre, a kassai dómba. Akkor a magyar nyelv ,,erdőzúgásának" tűnt a sok harang zengése az akkori magyarok lakta Kassán. Az eltelt százegy év óta a szocialista iparosítással érkező betelepülőkkel 235 160-re duzzasztott Kassának mindössze 10 000 magyar lakosa maradt. A bujdosók hamvai hazaszállításakor rendezett 2007. évi századik évfordulón a magyarok hangja, akár a borsi harangé 1906-ban, elveszett a szlovák nyelvűvé vált városban. Persze, Borsiban is változtak a dolgok. A valamikori színmagyar falu 1409 lakójából már csak 956 magyar. Borsiban ma már, más magyar településekhez hasonlóan, a katolikus magyaroknak szlovákul prédikál a plébános, és már az óvoda és az iskola is szlovák nyelvű. 1993-ban Borsiból csak egyetlen gyereket járattak magyar iskolába a közeli Bodrogszerdahelyre. Egyébként a Bodrogköz legjelentősebb magyar településének 2252 lakójából 1515 magyar. Borsi község lakói már ráálltak arra az útra, amely ,,idegenségük" feladásával a többségi nemzet tagjaivá lépteti majd elő őket. Így eleget tesznek annak a felhívásnak is, amelyet a szlovák államfő, Ivan Gasparovic fogalmazott meg június közepén: önmérsékletre intette a magyarokat, és a múlt feledésére szólította fel őket.

Szép gesztusnak tűnik napjaink konfliktusokkal teli világában egy ilyen felhívás. A kérdés csak az, hogy meddig mehetünk még az ,,önmérséklettel" és ,,a múlt feledésével". Nem varrhatjuk a felelősséget a borsi magyarok nyakába, hogy a jobb érvényesülés jegyében szlovák iskolába járatják gyerekeiket. És a katolikus magyarok sem egyértelműen hibásak azért, hogy szlovák anyanyelvű papokat küld rájuk a nagyszombati katolikus püspökség. A kassai Rodostó-házban csak szlovákul beszélő, különben kedves hölgy sem hibás azért, hogy nem tud egy szót sem azon a nyelven, amelyről az egész Rodostó-ház szól. Még az Árpád-házi Szent Erzsébet-székesegyház huszonéves idegenvezetőjére sem tudok haragudni, amiért csak szlovákul tartotta ismertetőjét, és azt is csak a szlovákoknak. Amikor megjelent egy hat személyből álló szlovák csoport, faképnél hagyta az ,,idegeneket", közel ötvenfős csoportunkat, hogy a többségieknek álljon a rendelkezésére.

Szlovákiában és általában az összes utódállamban ,,idegenként" kezelt magyarok csak akkor válhatnak elfogadhatóvá a többségi nemzetek számára, ha elfelejtik múltjukat. Ez már részben meg is történt! Az utolsó, ami ebből a múltból megmaradt, az a magyar nyelv. Ezt kell mielőbb felszámolni. Erre szolgálnak azok a kiemelt védőintézkedések, amelyeket a magyar nyelv rovására a többségi nemzet nyelvének védelmében foganatosítanak. Még az olyan településeken is, ahol egyetlen többségi sem él, és nem is élt soha, elsőbbsége van a hivatalos nyelvnek. A magyar nyelv ellehetetlenítését szolgálta a 90-es évek új közigazgatási beosztása is. Eszerint a magyarok által lakott déli területek észak—dél irányban elnyúló megyékhez kapcsolódnak, így egyetlen megyében sem kerülnek többségbe a magyarok. A szlovákok jelentős része a családi és iskolai neveltetésnek köszönhetően nem örül annak, ha Szlovákiában valaki nem az ország hivatalos nyelvén szólal meg először. A múzeumokban a látnivalók túlnyomó többségét magyarázó szövegek csak szlovákul, legfeljebb angolul vannak feltüntetve. Mivel a látnivalók szinte mind kapcsolódnak valamilyen módon a magyar történelemhez vagy kultúrához, sőt, elsősorban a magyar látogatók számára szolgálnak érdekességgel, nem is beszélve arról, hogy az ország lakosságának tíz százaléka magyar anyanyelvű, meglepő és felháborító ez a mellőzöttség. Bár annak idején saját népük érdekében ők is megfogalmazták az autonómiát, ma hallani sem akarnak erről. Pusztán csak azért, mert a magyar nyelv megtartásának egyetlen lehetősége a Székelyföldön, Kárpátalján, Vajdaságban és a Felvidéken a ma még tömbben élők autonóm státusának a biztosítása.

Nem csodálkozom hát azon, hogy a borsiak ma szlovák iskolába íratják gyermekeiket, és azon sem, hogy a katolikusok szó nélkül tűrik, hogy templomaikban szlovákul hirdessék az Isten igéjét. Ha látszólag önkéntesen is teszik ezt, a háttérben az állam kényszerítő ereje áll. A hibát a mindenkori vezetőkben kell keresni, akik még az uniós átállás után sem adták fel nyelvirtó szándékukat. Felelősség terheli az ottani magyar politikusokat is, és hibás a mindenkori magyar állam is. Egy magyarverés, melyet én is elítélek, könnyebben eladható, és hónapokig lehet vele foglalkozni, miközben pusztul a magyar nyelv. A moldvai csángók magyar nyelvű misézéséért küldöttségek keresik fel a mindenkori pápát, felvonulásokat rendeznek, és több ezer kilométeres biciklis zarándoklatot szerveznek, hogy felhívják rá a világ figyelmét, persze, jogos és dicséretes, amit tesznek — miközben javában folyik a Székelyföld kiárusítása is. Felvidéken a magyar nyelvű elemi oktatás fokozatos leépülése, Erdélyben az államilag támogatott magyar egyetem hiánya sorvasztja a magyar nyelvet. Megbocsáthatatlan vétek terheli érdekvédelmi szervezetünket tizennyolc év mulasztásáért.

Úgy érzem, a következő években is felkérjük Szent László királyunkat, hogy segítse elárvult magyarjait abban a harcban, melyet anyanyelvükért folytatnak. A szlovák államfőnek pedig azt üzenjük, hogy emelje hivatalos rangra a magyar nyelvet is a mai Szlovákia területén, ahogy ezt Európa több uniós államában már rég megtették a magyarnál kisebb nyelvek esetében is. Ígérjük, hogy akkor megfontolás tárgyává tesszük a magyar néphez intézett üzenetét. Addig is megmaradunk történelmünket és nyelvünket megbecsülő ,,idegeneknek".

Beder Tibor

Hozzászólások
Szavazás
Ön be fogja oltatni magát koronavírus ellen?







eredmények
szavazatok száma 4344
szavazógép
2007-07-05: Világfigyelő - Szekeres Attila:

Röviden

Moszkva fenyegetőzik
Moszkva rakétákat telepít az Oroszországhoz tartozó kalinyingrádi enklávéba, ha az Egyesült Államok nem mond le arról a tervéről, hogy Lengyelország területén rakétaelhárító rendszert építsen ki — jelentette ki tegnap Szergej Ivanov orosz miniszterelnök-helyettes. A politikus nyilatkozatából kitűnt: ha elfogadják azokat a moszkvai javaslatokat, amelyek egy kibővített rakétaelhárító rendszer létrehozását indítványozzák a NATO bevonásával, úgy okafogyottá válik az a kényszer, hogy Oroszország nyugati területein, beleértve a kalinyingrádi körzetet is, rakétákat telepítsenek.
2007-07-05: Faluvilág - Kisgyörgy Zoltán:

Messze van-e Zala megye Lécfalvától?

Kisgyörgy Zoltán felvétele
Nem lehet oly messze, hogy személyes ismeretség révén ne jöhessen létre testvértelepülési kapcsolat a távoli magyarországi megye települése és Lécfalva között. Fél évtizedes Merenye és Lécfalva kapcsolata, s nem egy lécfalvi ismerkedett már a zalai tájjal. A negyedik lécfalvi falunapokra érkező vendégeket mint régi ismerősöket és barátokat köszöntötték háromszéki testvéreik. Győrbíró Gyárfás és felesége, Tünde készséggel szólt a testvérfaluról, ahol már többször megfordultak.