A magyar határt a szlovák határtól a Ronyva pataka választja el. A jelentéktelen víz mellett a Nyárád Duna nagyságú folyónak tűnik. Ha nem hívnák fel rá a figyelmet, észre sem vennénk. Híre viszont, akár a Dunáé, nagy. A trianoni határ kijelölésekor a csehszlovák fél a megáradt patakot hajózható folyónak tüntette fel. Így került a határ túloldalára a Sátoraljaújhelytől mindössze öt kilométerre fekvő, akkor színmagyar település, a Magyar Betlehemnek is nevezett Borsi. A község keleti szélén álló kastélyban született 1676. március 27-én II. Rákóczi Ferenc, a nagy fejedelem, akinek születésével egy nemzeti eszme kelt életre. A kastélyt a Bodrog folyó ártéri erdeje veszi körül, és egykor a Bari pataktól táplált, kettős sáncárok övezte. Önvallomásában a következőket írja szülőhelyéről II. Rákóczi Ferenc:

,,Zavar fog el és pirulok, ha arra gondolok, hogy Te, Istenem, nekem és a mindenségnek teremtője, istállóban születtél, én pedig kastélyban. Te szegény pásztorok között, én a porszem és féreg, a Te színed előtt, kastélyban és udvarjárók nagy csődületében." Ha tudta volna a fejedelem, hogy miként züllesztik majd istállóvá születési helyét, és hitében, nyelvében miként sarcolják meg szülőfaluja lakóit, talán nem lett volna lelkiismeret-furdalása, hisz a kastélyból valóban istálló lett, és a falu lakóiból másodrendű állampolgárok és üldözött magyarok.

A település kicsiny református templomában megilletődve hallgatjuk azt a harangot amely 331 évvel ezelőtt csilingelő hangjával adta hírül a fejedelem születését. 1654-ben öntötték Eperjesen, és a gondosan megőrzött hagyomány szerint a fejedelem édesanyja, Zrínyi Ilona adományozta azt a borsi egyháznak. E hagyomány hitelességét abban vélik igazoltnak látni, hogy amikor a fejedelem, valamint édesanyja és bujdosó társai hamvait 1906. október 29-én Kassára hozták a törökországi Rodostóból, ezt a harangot is Kassára vitték, hogy ennek hangja kísérje a hamvakat új nyugvóhelyükre, a kassai dómba. Akkor a magyar nyelv ,,erdőzúgásának" tűnt a sok harang zengése az akkori magyarok lakta Kassán. Az eltelt százegy év óta a szocialista iparosítással érkező betelepülőkkel 235 160-re duzzasztott Kassának mindössze 10 000 magyar lakosa maradt. A bujdosók hamvai hazaszállításakor rendezett 2007. évi századik évfordulón a magyarok hangja, akár a borsi harangé 1906-ban, elveszett a szlovák nyelvűvé vált városban. Persze, Borsiban is változtak a dolgok. A valamikori színmagyar falu 1409 lakójából már csak 956 magyar. Borsiban ma már, más magyar településekhez hasonlóan, a katolikus magyaroknak szlovákul prédikál a plébános, és már az óvoda és az iskola is szlovák nyelvű. 1993-ban Borsiból csak egyetlen gyereket járattak magyar iskolába a közeli Bodrogszerdahelyre. Egyébként a Bodrogköz legjelentősebb magyar településének 2252 lakójából 1515 magyar. Borsi község lakói már ráálltak arra az útra, amely ,,idegenségük" feladásával a többségi nemzet tagjaivá lépteti majd elő őket. Így eleget tesznek annak a felhívásnak is, amelyet a szlovák államfő, Ivan Gasparovic fogalmazott meg június közepén: önmérsékletre intette a magyarokat, és a múlt feledésére szólította fel őket.

Szép gesztusnak tűnik napjaink konfliktusokkal teli világában egy ilyen felhívás. A kérdés csak az, hogy meddig mehetünk még az ,,önmérséklettel" és ,,a múlt feledésével". Nem varrhatjuk a felelősséget a borsi magyarok nyakába, hogy a jobb érvényesülés jegyében szlovák iskolába járatják gyerekeiket. És a katolikus magyarok sem egyértelműen hibásak azért, hogy szlovák anyanyelvű papokat küld rájuk a nagyszombati katolikus püspökség. A kassai Rodostó-házban csak szlovákul beszélő, különben kedves hölgy sem hibás azért, hogy nem tud egy szót sem azon a nyelven, amelyről az egész Rodostó-ház szól. Még az Árpád-házi Szent Erzsébet-székesegyház huszonéves idegenvezetőjére sem tudok haragudni, amiért csak szlovákul tartotta ismertetőjét, és azt is csak a szlovákoknak. Amikor megjelent egy hat személyből álló szlovák csoport, faképnél hagyta az ,,idegeneket", közel ötvenfős csoportunkat, hogy a többségieknek álljon a rendelkezésére.

Szlovákiában és általában az összes utódállamban ,,idegenként" kezelt magyarok csak akkor válhatnak elfogadhatóvá a többségi nemzetek számára, ha elfelejtik múltjukat. Ez már részben meg is történt! Az utolsó, ami ebből a múltból megmaradt, az a magyar nyelv. Ezt kell mielőbb felszámolni. Erre szolgálnak azok a kiemelt védőintézkedések, amelyeket a magyar nyelv rovására a többségi nemzet nyelvének védelmében foganatosítanak. Még az olyan településeken is, ahol egyetlen többségi sem él, és nem is élt soha, elsőbbsége van a hivatalos nyelvnek. A magyar nyelv ellehetetlenítését szolgálta a 90-es évek új közigazgatási beosztása is. Eszerint a magyarok által lakott déli területek észak—dél irányban elnyúló megyékhez kapcsolódnak, így egyetlen megyében sem kerülnek többségbe a magyarok. A szlovákok jelentős része a családi és iskolai neveltetésnek köszönhetően nem örül annak, ha Szlovákiában valaki nem az ország hivatalos nyelvén szólal meg először. A múzeumokban a látnivalók túlnyomó többségét magyarázó szövegek csak szlovákul, legfeljebb angolul vannak feltüntetve. Mivel a látnivalók szinte mind kapcsolódnak valamilyen módon a magyar történelemhez vagy kultúrához, sőt, elsősorban a magyar látogatók számára szolgálnak érdekességgel, nem is beszélve arról, hogy az ország lakosságának tíz százaléka magyar anyanyelvű, meglepő és felháborító ez a mellőzöttség. Bár annak idején saját népük érdekében ők is megfogalmazták az autonómiát, ma hallani sem akarnak erről. Pusztán csak azért, mert a magyar nyelv megtartásának egyetlen lehetősége a Székelyföldön, Kárpátalján, Vajdaságban és a Felvidéken a ma még tömbben élők autonóm státusának a biztosítása.

Nem csodálkozom hát azon, hogy a borsiak ma szlovák iskolába íratják gyermekeiket, és azon sem, hogy a katolikusok szó nélkül tűrik, hogy templomaikban szlovákul hirdessék az Isten igéjét. Ha látszólag önkéntesen is teszik ezt, a háttérben az állam kényszerítő ereje áll. A hibát a mindenkori vezetőkben kell keresni, akik még az uniós átállás után sem adták fel nyelvirtó szándékukat. Felelősség terheli az ottani magyar politikusokat is, és hibás a mindenkori magyar állam is. Egy magyarverés, melyet én is elítélek, könnyebben eladható, és hónapokig lehet vele foglalkozni, miközben pusztul a magyar nyelv. A moldvai csángók magyar nyelvű misézéséért küldöttségek keresik fel a mindenkori pápát, felvonulásokat rendeznek, és több ezer kilométeres biciklis zarándoklatot szerveznek, hogy felhívják rá a világ figyelmét, persze, jogos és dicséretes, amit tesznek — miközben javában folyik a Székelyföld kiárusítása is. Felvidéken a magyar nyelvű elemi oktatás fokozatos leépülése, Erdélyben az államilag támogatott magyar egyetem hiánya sorvasztja a magyar nyelvet. Megbocsáthatatlan vétek terheli érdekvédelmi szervezetünket tizennyolc év mulasztásáért.

Úgy érzem, a következő években is felkérjük Szent László királyunkat, hogy segítse elárvult magyarjait abban a harcban, melyet anyanyelvükért folytatnak. A szlovák államfőnek pedig azt üzenjük, hogy emelje hivatalos rangra a magyar nyelvet is a mai Szlovákia területén, ahogy ezt Európa több uniós államában már rég megtették a magyarnál kisebb nyelvek esetében is. Ígérjük, hogy akkor megfontolás tárgyává tesszük a magyar néphez intézett üzenetét. Addig is megmaradunk történelmünket és nyelvünket megbecsülő ,,idegeneknek".

Beder Tibor