Birtalan József, vagy ahogy majd mindenki szólította, Jóska bácsi, úgy vált már alkotóidőszaka teljében a magyar karéneklés nagy öregjévé, hogy művei, elsősorban népdalfeldolgozásai, de zsoltárai révén is szinte kihagyhatatlan volt a kórusok repertoárjából. Kihagyhatatlan volt a kötelező, pártot dicsőítő kényszerrepertoárok időszakában, vagyis alkotói pályája derekán is, hiszen a nép nevében hatalmaskodók aligha tilthatták be éppen a népdalfeldolgozásokat. Amelyek azonban – az elvtársaknak bizonyára érthetetlen módon – épp arról szóltak, amitől akkor tiltani kellett a dicső szocializmust építő dolgozókat: a közösség megtartó erejéről. Nem beszélve a zsoltárfeldolgozásairól, amelyeket a legvérmesebb egyházellenes időkben komponált. És karvezetőként is olyan együtteseket vezetett – a Maros Művészegyüttes gyermek- és felnőtt kórusát –, illetve hívott életre – a marosvásárhelyi Cantemus leánykart –, amelyek meghatározóak voltak a hazai magyar karéneklés történetében.
Birtalan József a háromszéki kórusmozgalomhoz is ezer szállal kötődik. És nem csupán sokszor felcsendülő kórusművei okán, hanem azért is, mert a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola karvezetőképző szakának tanáraként, de elsősorban zeneszerzőként jelenlétével vagy éppen személyes dedikációival élő kapcsolatot tartott pályatársaival, tanítványaival. Így volt itt, Sepsiszentgyörgyön a Vox Humana első, 1973-as fellépésén, de a Cantus Firmus (akkor még a Városi Művelődési Ház Vegyeskara) 1981-es első bemutatkozásán is, amely egyben a Magyar Férfidalárda hatvanéves évfordulója is volt. Az együttesek kottatárában pedig ott díszeleg néhány személyesen dedikált szerzemény (a Vox Humanának és Szilágyi Zsolt karnagynak három művet is ajánlott), amelyeket nem csupán őriznek, hanem életre is keltenek az együttesek.
Birtalan József közöttünk volt és közöttünk marad. Hiszen a közösségi lét alapszövetét, a tartalmas együtt éneklés és zenehallgatás örömét, a „zengedezve járást” hagyta ránk örökségül.