Így történhetett azzal az emberrel, akinek létezéséről volt népjóléti miniszterünk adott hírt minap: „Tegnap halt meg 77 évesen Stanislav Petrov. Ha tudod, ki volt, gondolatban tisztelettel meghajtom a fejem előtted. Híre, neve hozzám csak most, halála alkalmából jutott el, pedig alighanem neki köszönhetem, hogy élek. Óriásit alkotott ő, még 1983. szeptember 26-án azzal, hogy nem tett semmit. Azaz nem jelentette feletteseinek, hogy a szovjet rakétavédelmi rendszer jelzése szerint ballisztikus rakétákat indítottak el az amerikaiak a Szovjetunió felé. Úgy ítélte meg, hogy ez csak tévedés lehet: egy valódi támadást sokkal nagyobb erőkkel kell végrehajtani. Ha a szabályzat szerint jár el, a szovjet válaszcsapás megindul, és benne vagyunk akár az egész Föld elpusztításával járó atomháborúban. Később elmondta, hogy valami belső hang, egy megérzés bírálta felül benne a számítógépek jelzéseit.” Azaz talán épp az általa tagadott Jóisten nyitotta ki a lelkében azt a rekeszt, amelynek eddig fel nem ismert tartalma megállította a telefon felé nyúló kezet.
A lélek rekesze a test, az észé az agy, a szereteté, a szerelemé a szív, szoktuk mondani kicsit megszokásból. Ha elgondolkodunk rajta, már sokkal bizonytalanabbak leszünk, és hajnalig tudnánk vitázni e témáról. Nagy fiam – ki egy nehéz út igen rázós szakaszán van túl épp – említette a múltkor, hogy az ugyan segítő, de nagyon kemény szerek gyötörte testéből, berzsenyiesen („A szilaj lélek rekeszét kitörvén a nap útján túl magasan csapongott.”) szökött meg pillanatra lelke, és katartikus módon szakajtotta rá az érzést: ő székely. Úgy tört elő a rejtett rekeszből a felismerés, hogy meglett férfi létére elsírta magát.
És rekeszt használ a fotós, az operatőr, rekeszben lehet a virág magja, rekesszel – értsd gát – zárjuk el a vizet, védjük házainkat, ebben tartjuk dolgaink (polc, fiók, szekrény stb.), de ilyen rekesz a pince és a padlás is, no meg a kamránk, s a példák sora szinte végtelen. Az imént meg rekeszbe tettem (zárójelbe) pár szót. A rekeszek hasznosak tehát. A szerszámos ládákat is rekeszekre bontják, hogy könnyebben lehessen megtalálni bennük a dolgokat. De mi a helyzet a hitünkkel, lelkiségünkkel? – kérdezték minap protestáns barátaink. Rekeszbe zárjuk, és csak néha vegyük elő? „Sajnos vannak, akik csak vasárnaponként viselkednek igaz emberként, a hét többi napján a szent haragot képviselik, vagyis a hitüket külön rekeszben tartják.” Van benne igazság. Pedig tudhatjuk: mit sem ér az egyórás, misényi, istentiszteletnyi hit. Az számít, mit teszek a hét többi 167 órájában. Milyen elszántsággal, mekkora lélekkel, milyen példát mutatva sáfárkodok napokra, órákra, percekre lebontott, kirakatba kitett mindennapi életemmel? Ismerem-e, becsülöm-e matrjoskás rekeszeim? Magam, családom, szülőföldem, választott településem, országom, népem, nemzetem, anyanyelvem, földrészem, világom, hitem polcait, fiókjait rendben tartom-e?
Sorsdöntő dolgok ezek a mai zilált korban, hol épp mi, Európa maradék végváracskáiban élők vagyunk lassan az egyetlen gátja annak az agyament tervnek, mely összes, még rejtező rekeszfalunk áttörvén agyatlan egyenmasszává kavarná, silányítaná messze nem ideális, de még épp élhető világunk. Használjuk hát rekeszizmunk, vegyünk nagy levegőt, s engedjünk szabad teret annak, amit székely és magyar észnek s virtusnak hívnak. Mert egy „keresztalja” vagyunk.