Furcsa helyzetbe kerültem — kezdett mesélni Erna. — Vizsgák előtt segítséget kértem egyik kolléganőmtől, mert voltak tisztázatlan kérdések, és türelmem sem volt elmélyülni bennük.
— Nem tudok segíteni — hangzott a válasz —, nem értem, és az igazat megvallva, nem sokat tanultam.
Majd csak lesz valahogy — biztattam magam —, hiszen más sem tud többet, és elmentem vizsgázni. A gyengécske jegy, amit kaptam, nem lepett meg, hiszen magam sem értékeltem többre a tudásomat. Annál inkább szíven ütött, hogy az említett kolléganőm tízessel jött ki a vizsgáról. Talán szerencséje volt, csalás van a dologban, gondoltam, de a jelenlevők tanúsították alapos tudását.
Azóta valami összekavarodott bennem. Nem a jegyem zavar, hanem a hiszékenységem. Még ezt is meg tudom bocsátani magamnak, mert én mindig segítettem, ha kérték, így én is erre számítottam. A mások iránti bizalmam azonban alapjaiban megrendült. Kiben higgyek ezután? Miért higgyek? Ne bízzam senkiben? … Majd széthasít a sok kérdés — sóhajtotta a vád és önvád keverékével hangjában útitársam.
Elgondolkodtatott, mert a felvetett kérdés középpontjában a bizalom állt, mely mindannyiunk számára tartópillér az életben.
Nem tudtam egyértelmű választ adni neki, csak azt magyaráztam, hogy jobban meg kell figyelni a körülöttünk levőket, és nem szabad kizárólag egy ember véleménye után menni. Arra meg ő jött rá beszélgetés közben, hogy neki kellett volna segítenie magán, mert így csak önmegnyugtatás volt a kapott válasz.
A szándékos félrevezetés nem vall egyenes jellemre, az ilyen ember más téren sem érdemel bizalmat. Általános értelemben azonban, ha valaki nem bízik a körülötte levőkben, éppen annyit veszít, mint ha vakon bízik — mondtam.
— Kezdem már érteni — helyeselt Erna. — Olyan ez, mint amikor egy hajós minden kis szellő után igazodik, vagy mintha nem veszi észre a kedvező szelet sem.
— Igen — bólintottam —, nekünk meg csak éppen ki kell tapasztalnunk a széljárást, hogy urai lehessünk a helyzetnek.
