Egy másik fontos leírás Mátyás király történetírója, Pietro Ransano (Petrus Ransanus) A magyarok történetének rövid foglalata című munkájában maradt fenn. Róla már könyvünk bevezetőjében megemlítettük, hogy a székelyek eredetét a szicíliaiakkal hozta kapcsolatba. Emellett azt jegyezte fel, hogy vad nép, egyénileg adómentesek, csak alkalmanként adnak a királynak szelídített ökröt, nekik senki sem parancsol, csak a király, ha az ország helyzete úgy kívánja.
Érdemes röviden megállnunk Ransano fenti jellemzésénél is, azért, mert információit maga gyűjtötte a megkérdezettektől! Ezek alapján úgy látta, hogy a székely ,,vad" (ferox, ami fordítható mordnak is) nép. Az a jellemzés viszont, hogy ,,nekik senki sem parancsol" a királyon kívül, tulajdonképpen az önkormányzatiságukat fejezte ki, aminthogy a krónikás által említett adómentességük és katonai kötelezettségük is.
A magyar humanistákra is jobban oda kell figyelnünk, ha a székely társadalomról, jogi helyzetéről, civilizációjáról többet szeretnénk megtudni. Brodarics István a 16. század első felében úgy látta, hogy a székelyek zordak, kedvelik a háborúzást, nincs közöttük sem nemes, sem paraszt, mindnyájan egyforma joggal bírnak, mint a svájciak. Brodarics egy lényeges kérdésre, a székelyek egyetemes jogi egyenlőségére tapintott rá.
Oláh Miklós nagyszebeni születésű, nagy műveltségű humanista, II. Lajos király titkára, majd egri püspök s esztergomi érsek Hungaria et Athila című művében fontos leírást adott a székelyekről. Attila maradványainak tartotta őket, akik mindnyájan nemesek, s ,,valóban igyekeznek a szabadság előjogával élni, ugyanis nem tűrik, hogy valakinek közöttük a többinél nagyobb szabadsága legyen". A kisebbek ugyanolyan szabadsággal élnek, mint a nagyobbak. Vannak köztük olyanok, akiket ők fő-főszékelyeknek szólítanak, ezeknek a családja a legősibb, leggazdagabb, közülük választanak kapitányokat, vezetőket székek szerint. A vezetőknek jogában áll összehívni a székelyeket, hogy a fontos dolgokat velük megtanácskozzák. Csak ököradót fizetnek, de azt sem mindenkor szívesen. Saját szokásaik szerint járnak el azokkal szemben, akik a közjó ellen vétenek, a királyon kívül senkinek sem engedelmeskednek, csak az erdélyi vajdának, ha az székely ispán is, de néha ezekkel is szembeszállnak.
Oláh Miklós személyes tapasztalatok és helyismerete alapján írt a székelyekről, ő a közösségi jogokat és azok védelmét különösen figyelemre méltónak tartotta.
Verancsics Antal egri püspök, majd esztergomi érsek, humanista történetíró, aki a székely, szász, magyar rendi nemzetekről bővebben, a román parasztságról rövidebben értékes jellemzést írt kevéssel a mohácsi csata után.
Szerinte a székelyek hun származásúak, amit senki sem von kétségbe. Minden székely nemesnek tartja magát, ha ekeszarvát fogja, vagy kapát forgat is: adómentesek, amelyért saját költségükön katonáskodni tartoznak. Verancsics felfogásában a székely szapora nép, mert 30 000 fegyverest is képes kiállítani, s még az otthon védelmére is jut. Többnyire lóháton kelnek hadra, fegyverük alig van, de a régi dicsőségükben bízva a legvitézebben harcolnak. Bár az ősi szkíta nyersességet megtartották, műveletleneknek nem mondhatók. Írásukban nem betűket, hanem bizonyos jeleket használnak, s szerintük ez az írásmód a hunoktól maradt rájuk. Gyűléseiken fegyveresen jelennek meg, a főbbek ülnek, a többiek körülállják őket, ha olyanféle hangzik el, amit nem szeretnek, akkor zajosan tiltakoznak. S ha a gyűlés valamilyen szokatlan terhet ró reájuk, olykor elviselik ugyan, de megbosszulják a jogtalanságot, okozójának a házát lerombolják, s ha valaki ,,ősszabadságuk" megrontására tör, azt üldözni kezdik s megölik. De ha az a személy, akinek házát elhányták, a bűnét megbánja, ,,összejönnek, házát újból felépítik, vele kibékülnek". Ruhájuk magyaros, de nem olyan csinos, mint azoké. Szántanak, vetnek, híres lovakat tenyésztenek, sok gabonájuk van, de boruk kevés, ezért méhsört isznak.
A magyarok a székelyek után jöttek be Erdélybe, a magyar nemesség szokása, öltözete és nyelve egy a magyarhoniakéval, de mégis van némi különbség közöttük. Falvakban, kastélyokban, udvarházakban laknak. Életmódjuk művelt, pompás asztalt terítenek, arról fűszer és csemege nem hiányzik. Szenvedélyes vadászok. Nagy gonddal, fényesen öltöznek, selymet kevésbé hordanak, a különböző színeket kedvelik, feketét csak gyász alkalmával viselnek. ,,Hadban a legvitézebb nép, mely félelmet nem ismer." Harcba lóháton mennek.
A szász többet ad a házára, mint a magyar vagy székely, falvaik szépek, jó földművelők, vannak szőlőik, a magyar királyok több helységüknél városi rangot adományoztak, megengedték, hogy azokat kőfallal bekerítsék. Adóval segítik a kormányt, de harciasság tekintetében őseiktől elfajzottak, a csatatéren könnyen engednek.
A románokról, mivel rendi kiváltságokkal nem rendelkeztek, viszonylag keveset ír. Ők nagyrészt magyar nemesek jobbágyai, de sokan a török elleni harcokban kitűntek, s Hunyadi Jánostól nemességet kaptak. Az egész országban szétszórtan élnek, főként az erdős-hegyes területeket lakják. Ennél a román társadalom természetesen összetettebb volt, szabad elemei is szép számmal maradtak meg egyes területeken.
A három nemzet — a magyar, a székely és a szász —, bár különböznek egymástól, egyetértésben él, s ha vannak is köztük versengések, amikor ellenség támadja meg őket, kibékülnek, és ,,ritka ügyességgel védelmezik egymást".
Így látták a humanista írók Erdélyt röviddel a mohácsi vész után. Leírásaik jelentős civilizációt felmutató Erdélyről tudósítanak, amelyben a székelyek eredeti szokásai külön hangsúlyt kapnak. Bár a humanista írók még nem tekinthetők tudományos történetíróknak, megfigyeléseik, információik sok valóságos eseményről, helyzetről számolnak be. Az eddigieknél jobban oda kell figyelnünk rájuk, mert ezután olyan idők következtek, amikor a sok eredetiséget felmutató székely civilizáció mély átalakuláson ment át. Tudjuk: a mohácsi csata elvesztésével megkezdődött a harc Erdély birtoklásáért a Habsburgok és a török nagyhatalom között, amely Buda várának török kézre jutásával (1541) válik drámaivá Magyarország három részre szakadása miatt.
Kérdés, milyen lesz a székelység szerepe az önállósodás útjára kényszerülő Erdélyben, az Erdélyi Fejedelemségben. Meg tudja-e őrizni önigazgatását, autonómiáját? Milyen lesz a helyzet a három rendi nemzet között, s a kapcsolata a Habsburg-fennhatóság alá kerülő magyar országrésszel?
Ezekre a kérdésekre keresve a választ, meg kell vizsgálnunk a Buda elestétől az önálló Erdélyi Fejedelemség megalakulásáig tartó időszak eseményeit.
Az erdélyi fejedelemség megalakulása
Magyarország hadserege 1526. augusztus 29-én a mohácsi csatatéren a török hadaktól katasztrofális vereséget szenvedett. Odaveszett az ország vezetőinek nagy része, a hadnép megsemmisült, s meghalt II. Lajos király is, menekülés közben belefulladt a megáradt Csele-patakba. De a nagy csapás sem vezetett a rendek közötti egységes álláspont kialakításához, pedig a széthúzás már Mohács előtt majdhogy megbénította az ország vezetését. A trón megüresedése után, a királyválasztás idején a pártok küzdelme tovább éleződött: a ,,nemzeti párt" magyar származású királyt szeretett volna az ország élén látni, az ,,udvari párt" a Habsburg-házból akart uralkodót választani. Végül a nemzeti párt Zápolya (Szapolyai) János, erdélyi vajdát választotta királlyá (1526—1540), az udvari párt pedig Ferdinánd osztrák főherceget (1526—1564) ültette a magyar királyi trónra.
Ez volt a kettős királyság, amely magában hordozta az ország feldarabolásának veszélyét, ami ténylegesen be is következett, mivel Zápolya János király lengyel felesége, Izabella gyermeket szült, akit rövidesen Rákos mezején királlyá választottak. Őt II. János választott királyként, gyakrabban János Zsigmond fejedelemként emlegeti a történetírás. A török hatalom, felismerve a kínálkozó lehetőséget, igyekezett pártfogásába venni a csecsemőkirályt, hogy kiterjeszthesse hatalmát Erdélyre is. Ezzel elkezdődött a küzdelem Erdélyért a két nagyhatalom, a török és a Habsburgok, illetve a két magyar párt (a török- és a németbarát párt) között. A szultán Izabellát és fiát Erdélybe küldte, ahol az országgyűlés hűséget fogadott a leendő fejedelemnek. A küzdelem Buda török kézre jutásával (1541. augusztus 29.) éleződött ki.
Buda elestével tulajdonképpen bekövetkezett az ország három részre szakadása. Erdély s a hozzá csatolt ,,magyar részek"-ből, a Partiumból alakult ki az Erdélyi Fejedelemség, a középső részre, az Alföld és a Dunántúl jó részére a török hatalom terjeszkedett ki, míg a nyugati vármegyék Habsburg-fennhatóság alá kerültek. (A Partium Bihar vármegye, Közép-Szolnok, Kraszna s Máramaros területéből állt, amelyeket az önálló Erdélyi Fejedelemséghez csatoltak. Később, Bocskai István alatt a bécsi békekötés értelmében Szabolcs, Bereg, Ugocsa s több más vidék Erdélyhez került ideiglenesen. Bethlen Gábor ideje alatt, a nikolsburgi béke értelmében hét vármegye került Erdélyhez az ő uralkodása idejére: Szabolcs, Bereg, Szatmár, Ugocsa, Zemplén, Borsod s Abaúj vármegye. Ezek Bethlen Gábor halála után visszakerültek a Magyar Királysághoz.)
Lássuk, mi történt a kialakuló új államban Székelyföld öröklött önkormányzatával.
Két király választása egy széthullóban levő országban a lehető legrosszabb megoldás volt, mert tovább osztotta az ország maradék erejét. Erdély is megérezte a széthúzás minden következményét: a székelyek kezdettől a nemzeti fejedelem, Zápolya mellé sorakoztak fel, a szászok Habsburg Ferdinándot támogatták, az erdélyi magyar nemesség pedig, akár a magyarországi, megoszlott nemzeti, illetve az udvari párt között.
De a szakadék a különböző erők és a rendek között mégsem volt még annyira mély, hogy ne lett volna semmi esély az áthidalására, amint erre valóban történt is kísérlet. A Zápolya és Ferdinánd által megkötött váradi béke (1538) úgy próbálta megoldani az ország egyesítését, hogy Zápolya János királyságát Erdély és a Partium felett csak az ő élete alatt ismerte el. Ezek az országrészek az ő halála után a Habsburg-házra szállnak, s amennyiben Zápolyának utódai lesznek, őket a kialakítandó szepességi hercegséggel elégítik ki. Ennek a kigondolója Martinuzzi Fráter György erdélyi püspök volt, akit György barátként gyakran emlegettek. S bár az erdélyi rendek már 1542-ben hűséget fogadtak Zápolya csecsemő fiának, Fráter György lemondatta az anyát, Izabellát fia nevében a fejedelmi trón igényéről, s maga vette át a kormányzást. Izabella kénytelen volt visszatérni szülőhazájába, Lengyelországba.
