Meghajolt. A beszéd valami körrendelet volt. Úristen! Mi történt vele? Hogy változott meg ennyire? Ő volt, a kis ember volt, nagy beteg volt, haldokolt. De a nyelvükön felelt:

— Főszolgabíró úr! Nagy sajnálatomra az Ön szép beszédét nem értettem meg. Több helyt lefordították azonban nekem a hatósági üdvözletet, és ezért a lényeget körülbelül ismerem. Köszönetemen kívül, úgy hiszem, tárgyhoz beszélek, mikor kijelentem, hogy népünk nevében őfelsége, a király kezébe letettem hűségeskümet. Amerre jártam, mindenütt láttam, nem tükörben, hanem színről színre. A mi népünk szenved, de hűséges! Azt hiszem, ellene az ön járásában sem lehet panasz. Engem az Úr arra szólított, hogy ennek a népnek a lelkét őrizzem. Az Úr dolga ez, az én fegyverem pedig a szeretet. Főszolgabíró úr, a szeretet hosszútűrő és kegyes. A szeretet nem irigykedik, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Mindent elfedez, mindent, hiszen mindent remél, mindent eltűr. Nekünk három maradt, a hit, remény szeretet. Ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet. Köszönöm, az Isten áldja meg!

A főszolgabíró meghajolt, kocsira ült, és elment. A jegyzőt is magával vitte. Később tudtam meg, kötelességet teljesített. Pásku volt, nem találta magát bele, az állami szolgálatot hamar letette. Az esperes hosszú üdvözlőbeszédbe kezdett. Főtiszteletű és méltóságos jelzők dörögtek. Fáradt kéz intett.

— Károly, elég lesz!

Az esperes kacskaringózott még egy darabig, de a beszédet mégis befejezte. Megkönnyebbültem. A püspök röviden köszönt. Sötét szemével mindenkit fogott. Gazdámhoz lépett.

— Ádám, ez a te néped?

Gazdám megcsuklott.

— Ádám, nyújtsd a kezed!

Mi lelte? Valami görcs volt, a püspök kezében nagyot rándult a keze. Kalapjába rejtette eltorzult arcát. Fuldoklott:

— Csak ez maradt! Azóta...

Nem mondhatott többet. A kis ember tisztában volt, hátranézett:

— Sándor!

Álmos szem hajolt ránk. Szemüveg vizezte, lófog sárgállt, a sovány, szőke úr dohányos ujjal jegyezte.

— Ide rögtön papot küldesz! Ha nincs, lévitát! A legtehetségesebbet! S halkan hozzátette.

— Ádám, nyugodj meg!

Ezután Andrisékhoz lépett. A karját felemelte, és ez a kar mindenkit felemelt.

— Testvéreim, ne féljetek! Ha valaki öt verebet vesz két fillérért, Isten előtt egyetlenegy sincs közülük elfeledve. Az Úr szeme őrködik! Őtet nem vakíthatják meg! Mindent lát! Semmit el nem felejt! Egy verebet sem! Ti sem vagytok elfeledve! A szüntelen dolgozó gondviselést jöttem hirdetni nektek. Jöjjetek velem! A templomba!

Az út dombra vezetett. Bal felől mi, jobbról Csata Dénes. Egyszerű szavából a püspök mindent kivett. Megállt pihenni, a betegségétől kín ült arcára.

— Nehéz kereszt ez! De mégis menjünk! Az Úr tudja, hogy velünk mit tesz.

A cinteremben valaki elkiáltotta magát.

— Hozzák!

Mindenki megkönnyebbült.

— Mindjárt itt lesz — mondta a püspök. — Addig megkerüljük a templomot. Ádám, gyere!

Az esperes nyomunkban settenkedett. Eddig is bántotta, most tágasabb lett, szélre szorított bennünket. Köhécselt.

— Százados úr a mondókáját befejezte.

Mit tudta ő, hogy mennyi mondanivalónk van nekünk kettőnknek?! A bejárót fenyő borította. Gazdám rendelte így, két ciprust is megtéptek püspökünk tiszteletére. Csata Dénes a repedéseket tömte be velök. A püspök megkérdezte:

— Mit rejtegetitek előlem ezt?

Az esperes elhárító mozdulatot tett.

— Nem én műveltem. Hacsak a százados úr nem?!

A kis ember a fejét csóválta:

— Lássuk csak!

— Az esperes vezetett. Csata Dénes arcán láttam a tornyot, de az esperes magyarázott. Utalások vannak a levéltárban, a torony az Árpád-házi királyok korából való. A püspök emlékezett.

— Tudom! Bod Péter külön fejezetben emlékezik meg róla.

Sarokra értünk. A püspök egészen elképedt.

— Mi az ördög! Hisz ez a torony a végét járja!

Szeme tűje szinte átjárta az esperest.

— Volt künn Kovács Bandi?

— Nem volt.

— Mikor nézted meg ezt a templomot?

— Gábor temetésén. Akkor még jó volt.

— Mit beszélsz? Esperes úr! Jöjjön csak velem!

Félrementek.

— Tíz nap alatt jelentést kérek. Hát nincs ebben az egyházmegyében műszaki tanácsos? Ha ennek a templomnak valami baja történik... Esperes úr, könnyen a palástjába kerülhet! Ezt én mondom! Sem kora, sem érdemei, sem betegsége nem mentik meg.

Az esperes köhécselt. Kínosan csuklott. Haja leesett. Valamennyiünk álla, utána: az esperes parókát viselt. Kínos nevetés. Az esperest senki sem szerette. Csak a két vizes szem biztatott feléje. A szőke úr nem ejthetett el szavazatot. Mire gyűjtötte az esperesi szavazatot?

— A harang megérkezett.

A bejáró előtt az ökrök csordítottak. Hátul vérzett, több helyt kő érte, a tüled-ökörnek le volt törve a szarva. Ferenc Dáviddal lihegve magyarázott:

— Nagyságos úr, elhoztuk a harangot.

— Jól van, Ferenc! Percre jöttetek. De mit kerestetek túl a vízen?

— Instálom, az egész bajt a papjok okozta. Elolvasta az írást. Lármát csapott, instálom. Azt mondta, hogy a harangot Magyarországból loptuk.

— Nem mutattad a fuvarlevelet?

— Mutattam, nagyságos úr. A harangra is rá van ragasztva, Bucurest. De nem hitte. Azt mondta, ilyen harangot Bukarestben nem öntenek. Ezt csak Horthy Miklós küldte. Ő dobta, instálom, ránk az első követ, úgyhogy vissza kellett forduljunk. Nagyobb baj, instálom, hogy a Daru fél szarvat vesztett.

Csönd volt. Mindenki megdöbbent. A kis ember bibliát húzott, lapozott.

— Bízd csak rám, Sándor!

Sándor vizes szemében láttam, hogy a jól kicirkalmazott harangszentelési beszéd kútba esett. Az esperes előtt azonban tüstént vigasztalódott.

— Majd elmondom a Maros völgyében.

A csöndet gazdám törte meg.

— Ferenc! Ha egyéb bajotok nem esett, vigyétek be a harangot.

Utat nyitottak. Két asszony fekete kendővel törölgette a harangot. Sár lepte. Dávid a körmével tisztogatta.

— Nagyon siettünk, és nem moshattuk meg.

A vasúti cédulát lekaparta, s a szekér alá dobta. Ez állott rajta:

— Bucurest.

— A sár eltisztogatása után kiragyogott a harang felírása:

,,Erdély emlékezetére."

És szájról szájra járt:

— Erdély emlékezetére! Erdély emlékezetére! Erdély emlékezetére!

Mindenütt könnyet láttam, csak gazdám szemgödre volt üres. Fahangon rendelkezett:

— Csata Dénes, vigyétek be azt a harangot.

A sok kérges kéz nekifogott. A kezek remegtek. Csak koporsót láttam fogni ilyen szelíden. A harang lassan csúszott. Andris eléje térdelt, valamit észrevett.

— Állj!

Csata Dénes is letérdelt. Belenézett a harangba.

— Nagyságos úr, ez a harang süket.

— Mit beszél?

— Instálom, süket harangot küldtek. Nincs nyelve.

Gazdám előregörnyedt, s pattanásig feszült minden idege. Minden arc meghökkent.

— Nincs nyelve, nincs nyelve!

Úgy látszik, ezért hagyták jóvá a betűket. Elvarázsolt, néma harang ez! Erdély emlékezetére nem kondulhat meg. Hirtelen ez esett közbe.

— Nyelvet pótolni lehet.

A szőke lófogú úr volt. Csata Dénes végigmérte. Azt hiszem, annyit ő is észrevett, hogy a szőke úr esze folyton a pótláson jár. Csata Dénes megjegyezte:

— Nagyságos úr, ezt így öntötték. Horog nélkül. Ez a harang minden időre némának ítéltetett.

Gazdám összecsuklott. Ott tartott, féltem, hogy odaesik a haranghoz. Mindenki a kis emberre nézett. Kezében biblia volt, magasra emelte, csodálatos fekete szeme Deák Marcin akadt meg. Marci irgalmatlanul nevetett

A püspök várt, merőn nézte Marcit. Marci zavarba jött, és még jobban nevetett. A püspök azonban beszélt:

— Isten különösen keveri a kártyát. Testvéreim, ezt a harangot gúnynak szánták. Van, aki nevet rajta, de mégis felszenteljük ezt a harangot. Kitépték nyelvét? Néma? Kalapács akad még! Kell akadjon még! Attól függ, kifogja majd a kezébe! Testvéreim, ezt a harangot kondítsátok meg, és verjétek, verjétek, verjétek félre, valameddig csak éltek!

A kis ember nagy beteg volt, de haldokolva is megmentette a süllyedő harangot.

Engem künn hagytak.

De a csukott ajtón át is megismertem a gályarabok énekét.

— Azt bünteti, ki szeret...

A kis ember röviden prédikált. Nem szerette a hosszú levet. Halk szavak zsongtak, keringtek. Azt hiszem, minden szív a kezébe esett. (...)