Kezdjük talán a versek grafikai képével: első olvasásra bizonyára minden olvasónak az lesz a legfeltűnőbb, hogy Sütő István nem használ központozási jeleket, hanem üres helyekkel választja szét a tagmondatokat-képkockákat.
Legalábbis nekem, 15 évesen, amikor 1987-ben  megvásároltam Sütő István én, Dániel című posztumusz kötetét, ez a tördelési mód volt a legfurcsább.
Úgy ül meg ezekben a versekben a csend és a hiány, ahogy családi albumok recézett szélű fényképei közt a por. Pedig dehogyis van csend ezekben a versekben! Lehet-e csend a pokolban? (Jut eszembe: miért ne lehetne? Francisco de Goya A háború borzalmai című képsorozatát nézve se halljuk a halálsikolyokat: lásd Sütő István Los desastres de la guerra című versét a 91–92. oldalon...) És miféle, háborúk előtti-közbeni-utáni csend lehet akkor, amikor Sütő István a maga család- és énregényét írja – naplószerű felsorolásokba bonyolódva (A nyolcvanas nyár, Mesterségem címere, Az illusztrátor zsebkönyve) vagy hátborzongató víziókat kigondolva (én, Dániel). Vagy éppenséggel dokumentarista módon, de olyan érzelmi intenzitással és én-koncentrációval, hogy még a Vörös Zászló 1972. augusztus 4-i, az apa haláláról tudósító száraz nekrológja is lírává nemesül (Nagy családi album)!
Azt hiszem, valahol itt kell keresnem a magyarázatot, ha válaszolni akarok a kérdésre, hogy miért szeretem ezeket a verseket. (Azt leszámítva, persze, hogy fölidézve egy-egy Sütő István-verset vagy -verssort, megképződik előttem egész boldogult kamaszkorom...) Kizártnak tartom ugyanis, hogy akadna olyan, verset értő-szerető olvasó, akinél nem megy nagyon mélyre, mondjuk, a családi porcelán. Vagy mit szóljunk az ÉHSÉG című (a boldog kommunizmusban az én, Dánielből kicenzúrázott) vers Kosztolányival vigasztalódó soraihoz: „a hideg mocsokban puliszka után kutattál / és láttad a karodon a leves foltjait / most is látod bőrödbe égett / fagyott káposzta roncs paszuly vöröslő hagymahéj / s a holt puliszka / míg ujjaid között csorgott a langy lé / csorgott csorgott a könnyed / hát hidegrázó bátorításként mondtad a verset / »És fő a kedves kávé, forr a tej, / a pesztonka perecért szalad el, / és pihegünk, szemünk bámulva néz, / s a sárga gesztenyén végigcsorog / a rózsaméz«” (85. oldal). Mondom, az ilyen sorok engem „referencia” nélkül is, valóságalap nélkül is könnyekig meghatnak. Hát még akkor, ha tudjuk, hogy Sütő István – ilyen-olyan, itt most nem részletezendő okok miatt – milyen méltatlan körülények között élt utolsó éveiben!
Befejezésül még két megjegyzés: Sütő István-rajongásommal, szerencsére, nem vagyok egyedül: néhány évvel ezelőtt a fiatal erdélyi költő, Horváth Benji említette a Nagy családi albumot egyik meghatározó olvasmányélményeként. S nyilván a „rajongók” között említhetném a Sütő István-barát Ágoston Vilmost is. Hozzá kapcsolódik a második megjegyzés: ő közölte az Életünk 1988/2-es számában az én, Dánielből kicenzúrázott verseket (ezek közül a Rend a lelke mindennek, az ÉHSÉG, az Akikben semmi fogyatkozás nincsen és a Bábel királya című verseket én is használom jelen válogatásban). Szintén Ágoston Vilmostól tudom, milyen „hibák” csúsztak még be az 1987-es kiadásba. Sokat gondolkodtam, hogy javítsam-e ezeket, végül – önző módon – a hibás változatok mellett döntöttem. Mert ez a Válogatott versek nem kritikai kiadás! S vénülő fejjel minimum ennyivel tartozom rajongó kamaszkoromnak. Ha viszont egyszer (remélem, minél hamarabb) egy Összegyűjtött versek is megjelenik Sütő Istvántól, akkor már a javított versek használandók! Én lennék a legjobban felháborodva, ha nem így történne.

LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ

 (Sz. 1949, Marosvásárhely – megh. 1987, Marosvásárhely). Építészeti technikumot végzett, majd magyar szakos tanár lesz. A sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör munkatársa, majd a városi művelődési központnál hivatalnok, később vidéken tanít. Marosvásárhelyre visszatérve, életének utolsó szakaszában alkalmi munkákból, segédmunkából élt. Tragikus körülmények között hunyt el, kirobbanó tehetségű költészete torzóban maradt, versei egy része halála után jelent meg.