Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Önvallomás egy városrólVarjak a toronyórán

2018. szeptember 8., szombat, Irodalom

Madártávlatból azért mégiscsak szép ez a város. Üde és zöld, akár egy fürdőhely.
Ezt nem én mondtam. Egy barátom vigasztalta magát így. Szintén itt született, s úgy lett hűséges a városhoz, hogy elment. Én úgy, hogy maradtam.

  • Kisgyörgy Tamás grafikája
    Kisgyörgy Tamás grafikája

Erről ennyit. Kitalálhatták volna – most tényleg Saint George City-ről lesz szó, ahol születtem, felnőttem és ahol élek. Fejlődésem – a szónak inkább növekedési, mint hegeli értelmében – valamelyest egybeesett a városéval, egyszerre „növekedtünk”, a szó egyre táguló értelmében.
Egyik bátorító emlékezetű tanárom szerint a Szentgyörgyhöz hasonló kisváros személyes léte már önmagában kész cáfolat. Jaspers és Heidegger elméleteit cáfolja az ember magáramaradottságáról és elidegenedettségéről.
– Ti nem értitek ezt – mondogatta öreg tanárom. – De majd megértitek egyszer. Csak ez a remény tart életben. Ezért is tanítalak titeket, szamarak! Hiszen itt az embereknek se módjuk, se idejük elidegenedni, értsd elhidegülni egymástól (az ötvenes évek végén voltunk), ismerik egymást, mindent tudnak egymásról. Olyan a mi kis városunk, mint egy nagy család.
– Azért élek Bukarestben – vallotta be a tragikus sorsú költő ismeretségünk első fél órájában –,  mert itt legalább nem ismernek. Senki nem lát a hasamba.
A dolog tehát – hogy a táj emberének adomákban megénekelt észjárásához igazodjak – kettős: színe is van s fonákja is. Ami az egyiknek áldás, békétlenségre ok a másiknak. És fordítva.
– Mert a szája ízét senkinek sem lehet eltalálni – kesergett a minap egy szakácsnő. – Van, aki azt szeretné, hogy csípjen a halászlé, van aki azt, hogy ne csípjen.
Persze, élni érdemes azért.
Illetőleg ezért!
S most a város. Hogy milyen volt gyermekkorom, az ötvenes évek városa?
Hát – hogy megint a honi észjáráshoz igazodjak – egészen más, mint a mai. Kevesebb volt a ház, de jóval több a fal. Képletesen persze, s a valóságban jóval, de jóval több a fa.
Illik tehát a fákról is beszélni. Ők voltak ugyanis a hatvanas évek elejének első áldozatai. (Még jóval a kolorádóbogarak előtt.) Ki voltak szolgáltatva ugyanis egy akkori vezető fafóbiájának. Az állomás felé vezető út két oldalán hatalmas gesztenyefák bólogattak. Szélben – a szélnek. Talán ez volt a baj. Talán más, nem lehet tudni. A harag eredetét, mint a mítoszokat általában, homály fedi. A homályból csak a fűrészek rémálomba illő nyikorgása hallatszik.
A gesztenyék után dőltek volna a park évszázados fái is – legyen hely felvonulni, szólott az indoklás! –, ha a felháborodás hullámai nem jutnak el a fővárosig. Valaki – csak dicsérhetjük mai értelmünkkel akkori (közös jövőnk igazolta realizmusát) –, átgondolva, hogy a világon mindenütt gond a zöldövezet, megálljt parancsolt. Az indoklásban szerepelt ugyan a levegőszennyeződés is, de akkor még nem kellett ettől tartani. Mindenesetre nekifogtunk facsemetéket ültetni, s ültetjük azóta is buzgalommal.
A szennyezett levegőről majd máskor. Mikor a fák megnőnek. Ne mindig mindent idő előtt, ne mindig mindent elsietve. Most még csak a parknál tartunk. Mégis szerencsecsillagzat alatt ültethették, mert lám, elkerülte az irtást.
Ellentétben a Vigadóval, amelynek szomorú sorsa a lebontás lett.
A piac – Háromszék egyik első számú piaca – is elköltözött a lebontott Vigadó mellől. Ott ugyanis terjeszkedésre – szakértők szerint – nem volt elég hely. Így került a paradicsomba, a bolgár kertészek volt huszadik század eleji rezidenciájának helyére.
De még nem a piacról. A Vigadó is megérdemli, hogy néhány mondatot utána lobogtassunk az enyészetbe, akárha peronbeli lányok az elvonatozó bakák után a fehér zsebkendőt.
A Vigadó is jobblétre szenderült, mint annyi más régi épület. (Lassan oda jutunk, hogy csak a bajuszok idézik errefelé a történelmet, hetivásárokon…) Valahogy így mondják „finoman” az öregházak kényszerű és egyforma sorsát. Korszerűbb (?) az örök mához méltóbb az átalakuló városképre hivatkozni, így nagyon hamar kiderül, hogy bizonyos épületeknek nincs mit keresni az élők sorában.
Én mindenesetre még beszéltem kölyökkoromban olyan öregasszonnyal – a régi piacon árult paradicsomot és murkot –, aki leánykorában, a század elején táncolt a Vigadóban. Meséi nyomán már-már láttam a szekereket a Vigadó előtt, s hallottam a kiszűrődő zenét. De aztán mégse figyeltem oda, jobban érdekelt Nyárádszeredai Laji, aki similabdát és szortyogó papírtrombitát árult. Pálinkaszag és mese dőlt belőle, és ünnepeken valósággal rábeszélte a vonakodó szülőket a vásárlásra. Természetes szövetségesei voltak a gyerekek. Ilyetén aztán nem is képezte vita tárgyát a népszerűsége.
Nála népszerűbb csak az öreg parkőr volt akkoriban. Az akkor még meglévő halastó mellett bukkant fel mindig, botját lóbálva, minden gyermek vágya az volt ugyanis, hogy kiszedje a halastóból a bedobált huszonöt és ötven banisokat. Ez persze az ő privilégiuma volt. Az öreg, állítólag, egy hideg télen fagyott meg. A pavilon alatti fűtetlen lyukban lakott, de egyszer, részegen, csak az ajtóig ért el, ott roskadt le. De az is lehet, elköltözött. (Az élők soraiból azóta minden bizonnyal…)
Akkoriban javítóintézet is volt Sepsiszentgyörgyön. A növendékek az emlegetett pavilon teraszán zenéltek minden délelőtt, s kopasz fejük – a város összegyűlő ifjúságának elmondhatatlan gyönyörűségére – világított a napon.
– Ha rosszak lesztek, oda kerültök – mondták a mamák, nem sejtve, hogy egyetlen vágyunk kopasz fejjel muzsikálni vasárnap délelőtt a pavilonban. Hát hogyan lehettünk volna jók? Korosztályomnak alighanem ez volt az első nagy, meghatározó zenei élménye, pedig azokban az esztendőkben még muzsikált a városi legendák hőse, Robi cigány is. Népszerűsége akkor lehetett delelőjén. Ahogy nőttünk (hogy használjam már végre az önbizalmat adó nemzedéki többest), s ahogy nőtt a város, úgy csökkent az öregedő Robi tekintélye és népszerűsége. Egykori hívei közül koporsója után, állítólag, csak nagyon kevesen mentek – levett kalappal. Kalaposan senki. Ebből egyáltalán nem a kalap hiányára kell következtetni, hisz a versike fennen hirdette: „Hullhat eső, hullhat hó // Kupán kalap mindig jó!” Vagy: Hullhatnak az égből halak vagy madarak, // a Kupán kalap mindig Kupán kalap marad!”
Hogy a hegedűjét is Robi mellé tették volna, a koporsóba? Ezt soha nem tudtam elhinni. Ellenkezett Robi osztályostársainak tárgyakhoz való nem mindennapi ragaszkodásával.
A város egyik legmagasabb épülete akkor még a törvényszéki torony (egykor a Bazár) volt, amelynek óráit (szám szerint négyet) a közhiedelem szerint a mánusokon pihenő varjak igazították. (S igazítják ma is, ha még élnek. Mindenki leellenőrizheti, ha megáll a főtér sarkán, s felnéz az órára.)
Jámbor, a félbolond rongyszedő (róla inkább hiszem, hogy árokban vagy mezőn fagyott meg)  állítólag ezen órákhoz igazította az életét. Meg is lett az eredménye. Mert gyermekkoromban, az ötvenes évek elején még a fagyok is igazi fagyok voltak, s télen – bár­mennyire furcsán is hangzik ma a mai gyermekeknek – általában hó fedte az utcákat, és lovasszánok csilingelését lehetett néha hallani. Ahogy előre haladtunk az ötvenes években, kezdtek felengedni a fagyok is, ma már eljutottunk oda, hogy múzeumban vagy filmen láthatunk lovas szánokat. Pedig, aki hallotta azokat a csengőket, egyhamar nem felejti el azt a hangot.
– Nézzétek meg jól a várost – mondta egy másik öreg tanárom, egyik latin költőről (tán Horatiusról?) tartott értekezésem közepén (egészen váratlan eredményekhez vezettek néha szabadon csapongó tűnődései…). – Tíz év múlva nem fogtok ráismerni.
Tíz év sem telt el, máris igazat adhatott neki az, aki (mint én is, ki hitte volna?) emlékezett erre a hihetetlen bölcsességről árulkodó mondatra. Hiszen a négyszögben, ahová szánkázni jártunk akkoriban, városrész épült, s a pályán, ahol futballoztunk, ma a szerkesztőség és nyomda épülete található (többek között…)
A híresztelésekkel ellentétben a kanalizálás is folyik (néha úgy fel van túrva egy-egy utca, mintha a marslakók támadását várnánk…), ha nem is olyan ütemben, mint a város építése. Szentgyörgy itt is a világszínvonalat súrolja (lehet, már el is érte?), hiszen állítólag a kanalizálás üteme lemarad az építkezés ütemétől, s ez aztán sok-sok bonyodalmat okoz.
De erről mindenki mesélhetne, ha akarna. Éppen ezért inkább azt állapítom meg, hogy a város nő és fejlődik. Ennek egyik bizonyítéka éppen annak a messze hordó tételnek a bukása, miszerint mindenki ismer mindenkit. Már annyian vagyunk, hogy nem is ismerhetjük egymást. Előbb-utóbb világváros leszünk, s megkezdik a repülőtér építését is a Szépmezőn. Vagy csatornát építenek és kikötőt – ha feltámad a Thetisz-tenger –, és akkor a gabonaraktár tetejére kerül a világítótorony. Akkor már, valószínű, strand is lesz Sepsiszentgyörgyön, vagy legalább különjáratot indítanak a Rétyi- tó irányába.
A lényeg: higgyünk (magunkban) és reménykedjünk. A város jövőjében, amely, lám, óriás léptekkel közeledik az ideális felé. A századelő angolszász szociológusai és urbanisztikai szakemberei szerint a harmincezres lakosú kisváros az ideális. S ha netalán lakótársaink száma meg fogja haladni a megengedett plafont, tudjuk és merjük hinni, hogy egy mindenképpen ideális kisváros növekszik.
Imígyen lecövekelve az idealizmus partjára, némiképp tűnődve tekintek vissza gyermekkoromra és az ötvenes évekre.
Mintha nem is ez a város lenne.
Hiszen akkor még a szomszédos Brassóba járt nyiratkozni az öntudatos szentgyörgyi polgár, egyes citybeliek szabószámlája meghaladta más citybeliek évi keresetét, a Koronában ittak és mulattak a gavallérok és a fiatal házasok. S a reggeli vonattal jöttek haza, álmosan, gyűrött ruhában, sápadt arccal. A Nemere vígan hűsítette homlokukat, űzte a mámort, hozta a napi gondokat. (Persze, ha kihajoltak a berecki gyors ablakán…) Így nevelte a híres szél városunk fiait és leányait realizmusra, aminek mégis meg lett az eredménye. Amint fentebb ki is fejtettük. Aztán kiment a divatból a brassói vendégjárás. Virágkorát élte a Sugás vendéglő, divat lett Sugásba (a fürdőhelyre) járni kuglizni. Kuglipálya a sörrel együtt jött divatba, évszázadokkal a humanizmus divatba jötte után. Az előidőkben – mondta a borbély a főtér sarkán – a humanizmus még vendégmarasztalást jelentett, amelyről a krónikákban leírt, betört török és tatár koponyák tanúskodnak. Akkor miért dúlták fel annyiszor a vidéket? – kérdezte a harangozó. – Mert a törökök mindig többen voltak – legyintett a borbély.
A történelem ember- és sorsformáló erejéről körülbelül ennyit. Az értelem – ahogy a történész is rámutatott, mindig sorsot formált errefelé, s bajvívó volt. Vívott, és rendszerint baj lett belőle.
De most a városról beszélünk s nem az emberekről. Akik – tudatában vagyunk – nem változtak olyan hamar, mint egyes városok.
Van olyan nézet is, miszerint Szentgyörgy felét azért építették hegyre, hogy büszkeségünk, a Nemere telibe találja. Még mindig jobb – szakvélemények szerint –, mintha az Olt árterületére építkeztek volna, mert úgy viszont a víz vehetne fel, lephetne el, a titkokat is elmosva, tavaszi áradások alkalmával.
– Ha Horatius itt élhetett volna közöttünk – említette fel már idézett tanárom –, nemcsak szatírákat írt volna. Ódákat is.

Ezt az írást 1977-ben vetettem papírra, a Fórum első számában jelent volna meg. De valamiért kimaradt. A cenzúra különféle, akkortájt uralgó fajtáiról majd máskor.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint lesz-e előrehozott parlamenti választás idén?







eredmények
szavazatok száma 1034
szavazógép
2018-09-08: Kultúra - :

Sütő István: Zöld király

2018-09-08: Belföld - :

Kifogásolják a jogfosztó rendeletet (Románoktatás elemiben)

A román nyelv magyar elemi osztályokban történő oktatására vonatkozó kormányrendelet visszavonását vagy alkalmazásának felfüggesztését kérte tegnapi nyilatkozatában a romániai Magyar Szülők Szövetsége. Mint közölték, az ügyben Valentin Popa oktatásügyi miniszterhez és Klaus Iohannis államfőhöz fordultak.