Eszemben sincs tagadni, hogy traumák léteznek, de a saját élményeimből (amik között életre szólóak is vannak) nem mernék traumának nevezni egyet se. Ezért sokszor érzem úgy, hogy bárki találhat az életében – főleg a gyerekkorában – valami olyan emléket, amire ráfoghatja a későbbi hibáit. És olykor aztán nagyon elszégyellem magam. De nagyon. Olyankor, amikor kezembe kerül egy olyan erejű mű, mint Kali Ágnes Ópia című verseskötete (*). Ami egy huszonkilenc évesen öngyilkossá lett apáról szól. Hozzá. Neki. Érte. Ellene. A lányától, aki négyéves volt akkor: „késik a délután, a telefon reccsen, / anyu billentyűkbe kapaszkodva sikít”.
Az egyetlen cél: elmondani, kibeszélni. Megszabadulni. „szélnek ereszteni ezt a 71-es évjáratú / régóta idegen apát”. Olyan erejű indulatok, igaz és igaztalan vádak kavarognak ezekben a versekben, mint József Attila Mama-verseiben: „ennél a szerelemnél nincs nagyobb, / ebbe aztán bele kell dögleni. / belőled nincs kiút. / belémszültek. / ő szült belém, aki szeretett”. Így vádol a gyerek. Így vádolja azt, aki nem szerette, hiszen elhagyta: az apát. Így bír csak beszélni az anyához, aki szerette. Csak az apát vádolva tud beszélni hozzá. És másokhoz is. Közte és a világ között az apa emléke áll: „nem a szerelemről akartam beszélni, / hanem a félelemről. a kislányról, / ahogy apja nyakában ül és ordítja: / nő vagyok.” Kiordítani mindent, nem számít más. A kötet egy álommal kezdődik: az apa (vagy egy túlvilági lény, mindegy) pisztolyt nyom az álmodó kezébe, hogy ha lelövi itt ezeket az embereket, visszatér az apa. „Lőni kezdtem.” Így indul a könyv, és ez az álom tér vissza a 74. oldalon. Az Ópia versei ebbe a cselekményi keretbe vannak téve: mintha egy ámokfutás története lenne a kötet, a versek pedig mintha egy iskolai lövöldözésnek (ha létezhet ilyen kifejezés, hogy egy iskolai lövöldözés...) a lövései lennének. Mintha egy ámokfutó gondolatait olvasnánk.
Az ópia: egy módosult tudatállapot, aminek alapja egy érzés: az ember tudja, hogy az ajtó túloldalán van valaki, de nem tudja, hogy nem ő maga-e az. Összemosódnak a tudatok: „Nagymamám egy piaci standon álmodik. / Álmában elhízott férfi csatolja ki az övem.”
Szőcs Petra a kötet fülszövegében arról ír, hogy Kali Ágnes a fiatalsága ellenére legalább száz éve él és olvas gondolatokat. Igen, én is érzem ezt a titokzatos tudást. Másnál, máskor csak a szürreális költői fantáziát látnám meg ebben az egymondatos versben: „Menekülök valami elől, mindezt kívülről látom, a háttérben sóbányák robbannak fel.” De ez itt, most pontos leképezése egy lelkiállapotnak. „Hajnali fények olvadnak arcodra” – másnak, máskor azt mondanám, hogy ez irodalmias közhely, merthogy az, de Kali Ágnesnek itt most elhiszem. „A legtöbb ember akit ismerek félig halott” – másnak, máskor azt mondanám, hogy ez húszévesek nagyotmondása, de neki most elhiszem: mert ebben a kötetben olyan súlyok, tétek, indulatok kavarognak, amikben feloldódnak az irodalmi szempontok. Azt érzem az Ópiát olvasva, hogy engem itt most valaki éppen felráz. Megköszönöm Kali Ágnesnek, és holnaptól megpróbálok kijönni a félig halottság állapotából.
KEMÉNY ISTVÁN (Élet és Irodalom)
(*) FISZ Könyvek 97., Budapest, 2018, 84 oldal
