földhöz szorítják a szarvast
négykézláb rángatják agancsát
ahányszor kitépik visszanő
ahányszor visszanő kitépik
a szarvas hallgat
a csont recseg
ahányszor elengedlek
Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket!
Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Eszemben sincs tagadni, hogy traumák léteznek, de a saját élményeimből (amik között életre szólóak is vannak) nem mernék traumának nevezni egyet se. Ezért sokszor érzem úgy, hogy bárki találhat az életében – főleg a gyerekkorában – valami olyan emléket, amire ráfoghatja a későbbi hibáit. És olykor aztán nagyon elszégyellem magam. De nagyon. Olyankor, amikor kezembe kerül egy olyan erejű mű, mint Kali Ágnes Ópia című verseskötete (*). Ami egy huszonkilenc évesen öngyilkossá lett apáról szól. Hozzá. Neki. Érte. Ellene. A lányától, aki négyéves volt akkor: „késik a délután, a telefon reccsen, / anyu billentyűkbe kapaszkodva sikít”.
André Ferenc verseinek két otthonát szeretném bemutatni. A KINTet, ami a valóság, és a BENTet, ami saját, föld alatti fekete lyuk, személyes limbó. Azt megítélni, hogy melyik jobb vagy rosszabb, nem tudom. És nem tudom bölcsész/gondolkodó aggyal sem átrágni magam a hibákon. Elolvastam a verseket, ezt a két otthont mutatnám szubjektíven és érzetekre támaszkodva.
