Ugyan miféle színes fénykép adhatja vissza nekünk érthetően és teljességében a számunkra fontos arcokat, s tudja egyetlen képbe foglalni a peregyelkinói templom húsvéti körmenetét fél évszázaddal a forradalom után? Egymagában ez a mai húsvéti körmenet sok mindent megértethetne velünk, még ha a legósdibb modorban, sőt, háromszögek nélkül festené is le valaki.

Fél órával a beharangozás előtt olyan az Urunk Színeváltozása-templom előtti tér, mint valami távoli, zabolátlan munkáslakótelep tánctermének majomszigete. Nagyhangú, tarka kendős, sportnadrágos lányok (azért vannak néhányan szoknyában is) járkálnak hármasával-ötösével, egyesek befelé nyomakodnának a templomba, de már tömve a csarnok, az öregasszonyok már délután elfoglalták a helyüket. A lányok idekint is mindenütt beléjük botlanak. Mások a templomudvarban köröznek, kurjongatnak, messziről kiáltoznak egymásnak, nézegetik a külső falon elhelyezett ikonok meg a püspökök és esperesek sírjai előtt meggyújtott zöld, rózsaszínű és fehér gyertyákat. A legények meg — az egészségesek is, a göthösek is — diadalmas arccal bámészkodnak (ugyan ki fölött diadalmaskodtak a maguk tizenöt-húsz éve alatt? legföljebb a futballpályán berúgott gólokkal), a legtöbbje micisapkát visel (akinek fedetlen a feje, az sem itt vette le a sapkáját, hanem így jött), minden negyedik be van csiccsentve, minden tizedik tökrészeg, minden második bagózik, de milyen undorítóan: a cigarettát az alsó ajkukhoz ragasztják. A tömjén előtt és helyett kékesszürke dohányfüstfellegek bodorodnak a villanyfényben a templomudvarból a húsvéti égbe. Az aszfaltra köpködnek, kedélyesen lökdösődnek, hangosan fütyörésznek, esznek és káromkodnak, némelyik táskarádiójából tánczene harsog, egyesek mindenki szeme láttára ölelgetik a babájukat, amíg egy harmadik el nem rántja a lányt, ilyenkor kakaskodva meresztgetik a szemüket — mindjárt kést ránt valamelyik, és egymásnak esnek, ne adj’ isten, még a híveknek is. Mert ezek a fiatalok nem úgy tekintenek a pravoszlávokra, mint fiatalok az öregebbekre, nem úgy, mint vendég a házigazdára, hanem mint a gazda a legyekre.

Azért a késekig nem fajul el az ügy: az illendőség miatt három-négy rendőr járkál a tömeg közt. A káromkodás sem harsog az udvar egyik végétől a másikig, csak a jóízű orosz beszéd hangerejével. Ezért a rendőrség sem lát benne rendbontást, jóindulatúan mosolyog a felnövekvő új generációra. Csak nem fogja kikapni a cigarettát a fogak közül, nem fogja leverni a sapkát a kobakokról, hiszen az utcán vagyunk, és a hitetlenség alkotmányos jog. A rendőrség becsületesen belátja, hogy nincs oka beavatkozni, bűntény esete nem forog fönn.

A temető kerítéséhez és a templom falához szorított hívők nemhogy ellenállnának, inkább jobbra-balra lesnek, nehogy megkéseljék őket, nehogy leszedjék róluk az órát, amelyen a Krisztus föltámadásáig hátralévő utolsó perceket figyelik. Itt, a templomon kívül jóval kevesebben vannak, mint a fogukat vicsorító, nyugtalanul forgolódó duhaj fiatalok. Jobban félnek, mint a tatárok alatt.

A tatárok valószínűleg nem szorongatták ennyire a húsvéti misére gyülekező keresztényeket.

A bűntett határát nem lépték át, de a vértelen garázdálkodás, a lelki terror ott virít ezeken az alvilági módra lebiggyesztett szájakon, ezekben az arcátlan kiszólásokban, hahotázásban, nyalakodásban, bagózásban, köpködésben — két lépésre Krisztus kínszenvedésétől. Abban a diadalmasan megvető tekintetben, amellyel ezek a taknyosok eljöttek megbámulni, hogyan ismétlik meg öreg szüleik az ősök szertartását.

A hívők közt feltűnik egy-két lágy zsidó arc. Talán kikeresztelkedettek, talán nem. Óvatos pillantásokkal várják ők is a körmenetet.

A zsidókat mindannyian szidjuk, a zsidók szüntelenül az utunkban vannak, pedig nem ártana hátratekintetni, milyen utat tettünk meg ezenközben mi, oroszok. Aki hátratekint, sóbálvánnyá változik.

Pedig nem a harmincas évek rohamosztagosai, nem azok vannak itt, akik ördögi röhögéssel tépték ki a hívők kezéből a szentelt ostyát. Nem! Ezek szemre csak kíváncsiskodnak: a hokiszezonnak végre, a futballé még nem jött el, unatkoznak, hát ide tolják a képüket a gyertyafényes ablakokhoz, félrelökdösik a hívőket, mint a korpás zsákot, és miközben hangosan szidják a ,,templomi bizniszt", nem tudni, miért, gyertyát vásárolnak.

Csak az a furcsa, hogy egyik sem idevalósi, mégis mind név szerint ismerik egymást. Hogy kerültek ilyen jó barátságba? Talán ugyanabban a gyárban dolgoznak? Csak nincs itt a Komszomol-titkáruk is? Talán ezek az órák beszámítanak a társadalmi munkába?

A fejek fölött megszólal a harang, de valami pótszerkezet lehet: a telt hangú, mély bongás helyett mintha bádogdobot püfölnének. A harangszó a körmenet kezdetét adja hírül.

És meglódul a nép! — nem a hívők, nem, megint ezek a zabolátlan fiatalok. Kettesével-hármasával benyomakszanak az udvarba, sietnek, bár nem tudják, mit keresnek itt, melyik oldalra álljanak, honnan indul el a körmenet. Meggyújtják a piros húsvéti gyertyákat, és a gyertyákról — a gyertyákról! — gyújtanak rá az újabb cigarettára, bizony! Izgatottan toporognak, mint akik a foxtrott kezdetére várnak. Már csak egy sörösbódé hiányzik, hogy ezek a dús üstökű, langaléta legények — a mi fajtánk egyre nagyobbra nő! — a sírokra fújják a fehér habot.

Közben már megindult lefelé a tornácról a körmenet eleje, és a vékony harangütések közben errefelé kanyarodik. Elöl két rendező, akik arra kérik a fiatal elvtársakat, hogy húzódjanak félre egy kicsit. Három lépéssel mögöttük egy idős, kopaszodó emberke, talán a templom kurátora, rúdra erősített, metszett üvegharisnyával védett, vastag gyertyát emel a magasba.

Aggodalmasan leskel fölfelé, hogy egyenesen áll-e a gyertya; közben félénk pillantásokat vet oldalra is. Ekkor áll össze az a kép, amelyet oly szívesen lefestenék, ha tudnék: vajon a kurátor nem attól fél-e, hogy az új társadalom építői menten közrefogják, és elkezdik csépelni őket?... Félelme a nézőre is átragad.

A nadrágos, gyertyás lányok meg a foguk közt cigarettát szorító, micisapkás, nyitott esőkabátos legények (éretlen, hetyke, csak a rubelben hívő, a kopejkát semmibe vevő arcok — de akadnak köztük együgyűek, hiszékenyek is; sok-sok ilyen arcnak kell látszania a képen) szorosan körülállják és bámulják azt a látványt, amelyet pénzért sehol sem lehet látni.

A gyertya után két templomi zászló következik, de nem külön, hanem mintha ugyancsak összebújnának félelmükben.

Utánuk kettesével összesen tíz éneklő nő lépdel, vastag gyertyával a kezükben. Mindnek rajta kell lennie a képen! Idős, kemény, elszánt arcú, meghalni is kész asszonyok (ha netán tigriseket uszítanak rájuk). A tízből kettő fiatal leány, ugyanabból a korosztályból, amelyik a legények közt szorong: egykorúak velük, de milyen tiszta az arcuk, micsoda tisztaság sugárzik belőlük!

Tíz nő énekel s vonul tömör sorokban. Olyan ünnepélyesen, mintha mindenki keresztet vetne, térden állna, imádkozna, a mellét verné körülöttük. Ezek a nők nem cigarettafüstöt lélegeznek be, fülük süket a káromkodással szemben, talpuk nem érzi, hogy a templomudvart táncteremmé változtatták.

Így kezdődik az igazi körmenet. Valamit megérezhetnek belőle a kétoldalt lökdösődő vademberek is, mert egy kicsit elcsöndesednek.

Az asszonyok után a papok és diakónusok következnek. Heten vannak, mind világos színű miseruhában. De ők is hogy egymáshoz bújnak, akadályozzák egymást, szinte nem marad hely a füstölőt meglóbálni, az imádságoskönyvet maguk elé tartani. Pedig ha nem beszélik le, itt volna egész Oroszország pátriárkája is!

Szorosan egymás sarkában, sietve vonulnak — és nincs tovább! Nincs más! Senki sem csatlakozik a körmenethez, mert akkor visszafelé jövet nem jutna neki hely a templomban.

Nincsenek imádkozók, viszont egyszerre meglódul a pityókás népség! Ahogy a raktár betört ajtaján nyomakszanak befelé, nekiütközve a kőkeretnek, hogy mielőbb megkaparinthassák a zsákmányt, lökdösődnek, tolakszanak az áradás örvényeiben a lányok-legények — de miért? Maguk sem tudják. Hogy megbámulják a papok hókuszpókuszait? Vagy csak az a dolguk, hogy tolakodjanak?

Körmenet imádkozók nélkül! Körmenet keresztet vetők nélkül! Körmenet sapkában, cigarettával, táskarádióval a nyakban — ennek a publikumnak, de legalább az első soroknak is feltétlenül rajta kell lenniük a képen.

Így lesz teljes!

Az oldalt álló öregasszonyok keresztet vetnek, s azt mondja egyik a másiknak:

— Az idén jó, nincsenek huligánok. Ni, mennyi a rendőr...

Hát erről van szó! Az idei jó év!

Mi lesz ezekből a milliókból, akiket mi nemzettünk, mi neveltünk, s akik a nép zömét teszik ki? Mire jók a gondolkodó elmék felvilágosult erőfeszítései és reményteljes jóslatai? Mi jót várhatunk a jövőtől?

Csakugyan: majd egyszer megfordulnak, és mindnyájunkat eltaposnak.

Azt is, aki ránk uszította őket.

1966. április 10-én, húsvét első napján

Szabó Mária fordítása