Bodali csapatcsendőr feljegyzései
Bodali Mihály honvédet 1943 karácsonyán újra behívják, és mint tapasztalt katona tartalékos csapatcsendőri beosztást kap. Bikfalvától Kökösig, Illyefalváig és Előpatakig teljesít szolgálatot. Eddigi ismereteink szerint egyedüli élő tanú, aki ezt a kiterjedt határszakaszt Háromszék szovjet—román megszállásának pillanatáig rendszeresen bejárta.
Csapatcsendőrként a harcoló vagy harcot mímelő csapatok háta mögött teljesített szolgálatot, de minden információ hozzá is eljutott. Bodali a szovjet csapatok beözönlése után is szülőfalujában, Uzonban marad, ott találja a román adminisztráció is, ekképpen az események szem- és fültanúja, sőt, aktív részese. Feljegyzései ezért is értékesek, hisz a hadijelentések erről a korról, ha egyáltalán fennmaradtak, más léptékűek, elnagyoltak, és — jellemző módon — ki-ki a saját csapatai iránt elfogult.
Álló- és halogató harcok Háromszék határán ,,Ezután következett augusztus 23., Románia kapitulálása az oroszok előtt — jegyzi fel Bodali Mihály. — Nem sokkal később a magyarok által épített erdőket, bunkerokat Előpataknál elfoglalták a román katonák. Megpróbálták német segítséggel őket kivetni, de nem sikerült. A németek ágyútűzzel próbálták támogatni a gyalogságot, de rövidet lőttek, és csapataink ilyen veszélybe kerültek. Itt sebesült meg egy Szendrői nevű főhadnagy. Tévedésből egy német átlőtte a bal karját. Mikor megkérdezték, hogy miért, azt mondta, hogy az uniformis hasonlít a románokéhoz, kaki volt ez is, és összetévesztette. Itt halt meg egy Zakariás nevű csíkszeredai fiú, állítólag egy kereskedőnek volt a fia, de csak azt láttam, amikor a leponyvázott teherautóra felrakták a sebesülteket, és csorgott a vér az autóról. Nekem a beosztásom az volt, hogy hátul maradjak, és ha engedély nélkül távozna valaki, irányítsam vissza. Meghúzódtam a patak medrében, a kerékpárt letettem magam mellé, és egy német katona elkérte, hogy visszahozza, de utána kellett menjek. Ez volt az első ütközet Előpataknál 1944. augusztus 23. után. (...) Az álló- és halogató harcok nem fejeződtek be egészen szeptember első napjaiig, így Illyefalva és Doboly között, Kökösnél és Bikfalván. Én a kökösi hídnál voltam egypár napig. Garamszegi Kálmán főhadnagy állt a híd túlsó oldalán, román területen. Mi körülötte voltunk, úgy 10—12 honvéd. Hallatszott valami zaj a kb. 100 méterre lévő őrháztól. Éjjel volt, szeptember első napjaiban, az út két oldalán a szántóföldek kukoricával voltak bevetve. Látni egyebet nem lehetett. Garamszegi átküldött, nézzük meg, mi van ott. A puskákat csőre töltve és kibiztosítva meneteltünk az út két oldalán. Csend volt, csak a bódéból hallatszott nesz. Amikor úgy tíz-tizenöt méterre voltunk a bódétól, egy erős hang azt kiáltja: Halt! Mondtuk, hogy ungarische kamarad, mondta, hogy komm hier ungarische kamarad, s amikor közelebb értünk, megint kiáltott: Halt! A géppisztolyt nekünk szegezve. Ketten voltak, ők irányították a többieket. Német csapatcsendőrök voltak, nagy pléhtábla a nyakukban. Összebarátkoztunk. A parancsnok nem tudta, mi van velünk. A németek szidták a románokat, s a királyt cigánynak nevezték. Mikor visszamentünk, örült Garamszegi, a parancsnok. Ott volt Csere János Tatrangról, menekült fiú volt, ismertem a szüleit is. A háború után Miskolcon telepedett le, oda nősült, 1995-ben halt meg. Amint jeleztem, a halogató, időt nyerő harcok voltak a jelesebbek Illyefalva és Aldoboly között, Szentkirálynál és Előpataknál voltak még ilyen harcok. Ez azért történt így, mert nem volt a románoknak erejük, és meg kellett várni a szovjet csapatokat Bukarest és Iaşi irányából. Ideírom, hogy augusztus 23. után a Sugás felőli erdőn keresztül jött egy román szakasz. Egy puskalövés, semmi ellenállás nélkül Szentgyörgyig jöttek egy fiatal hadnagy vezetésével. A németek vitték el magukkal őket Csíkszereda felé." György Benedek uzoni tanítóról írja Bodali Mihály, hogy az Illyefalva és Aldoboly közötti csetepatékban szökdösött egyik helyről a másikra, így kapta el egy gránát, s egyik lába emiatt rövidült meg. Székelyföld kiürítése Bodali Mihály a továbbiakban részletezi a bikfalvi kalandot, ahogyan élelmiszer-utánpótlást visznek az ottrekedt honvédszakasznak. Ezt a történetet Beke György mint jellemző epizódsorozatot közli a Székely obsitosok esszéjébe építve. Beszélgetőtársam elmondja, hogy Uzonban is volt egy határvadász-zászlóalj. A parancsnokság Fám Gyula lakásában volt. Augusztus 23. után nótaszóval mentek el a faluból, azt énekelték, hogy Magyarok Istene, segítsd a vadászokat előre. A zászlóaljparancsnok egy Böbl nevű ezredes volt, Sepsimagyarósról nősült, Jancsó Béla nyugdíjas jegyző lányát vette el feleségül. Szigorú magyar tiszt volt. A feljegyzések írója, amint mondja, majdnem három évig a Bándi Pál nevű százados századában nevelkedett. Volt ott még egy főhadnagy is, akinek a felmenői Zágonból származtak, s Bodali Mihály arra is emlékszik, hogy amikor meghallotta Magyarország hadüzenetét a szovjetek ellen, betyárosan káromkodott. Menyei Mikós főhadnagyról külön szól, aki 1943 őszén a tartalékos legénységből szervezte meg azt az alakulatot, amelyet kivezényeltek az Úz völgyébe. Ott harcolt maga is, és ott kapott halálos sebet. ,,Én is kaptam behívót tőle, valahol a Zöldfa vendéglő mellett, a kertészeti felügyelőségen, a 11-es szobában kellett jelentkezni, de egy napot késett a levél, s amikor mentem, az alakulat már nem volt ott." Korompai századosról nincsenek jó emlékei. Az Olt folyó meg volt áradva, egy kötelet átköttetett egyik fától a másikig, ezen a honvédeknek keresztül kellett mászniuk, majd ugyancsak a kötélen vissza kellett jönniük az innenső partra. ,,(…) Az Olt partján, a laktanyán belül volt egy árkászszázad, a parancsnokuk egy Benedek nevű főhadnagy volt, a 27-es pótzászlóalj elment, csak az őrség maradt hátra. Én is ott voltam mint utóvéd csapatcsendőr. Előjött az árkász főhadnagy, mindenkit megkérdezett, hogy hová való. Az anyaországiakat különállíttatta, és mindenképp azt akarta, hogy védjük meg közösen a várost. Nem sikerült, kevés emberünk volt, s ami volt is, széjjelkallódott, de úgy hiszem, esztelenség is lett volna vállalkozni erre." Bodali feljegyzi, hogy augusztus 23. után a pótzászlóalj parancsnoka egy Benkő nevű őrnagy volt, s ő mint csapatcsendőr sokszor tartózkodott a zászlóaljiroda közelében. Az uzoni jegyző, Jancsó Béla sepsimagyarósi földbirtokos a kisebbik fiát behozta a zászlóaljirodába, otthagyta, s ezekkel a szavakkal búcsúzott el: ,,Őrnagy úr, viselje gondját a továbbiakban!" Bodali Mihály nem kis malíciával jegyzi meg, hogy a jegyző úr nem is sejtette, mi vár Magyarországra és a magyar hadseregre. Az utolsó vonat akkor indult Sepsiszentgyörgyről Csíkszereda felé. ,,Magyarország felé, aki akart, mehetett. Az anyaországból négy év alatt ideszármazottak is, aki akart, menekülhetett az utolsó vonattal. A szentgyörgyi állomás teljesen kihalt volt, semmi forgalom, csupán egy német mozdony volt, amely ki volt sikulva a sínekről, s két-három katona forgolódott a mozdony körül, és helyére, a sínre helyezték a járgányt. Ez volt az utolsó német és magyar menet a sepsiszentgyörgyi állomásról 1944. szeptember 10-e táján." Az orosz bejövetel ,,1944. IX. 13. Hazajövés Szentgyörgyről. Éjjel 11—12 óra között Váncsa Andrással kerékpáron jöttünk haza. Már sok uzoni szekeret találtunk. A szépmezői úton menekültek Angyalos felé. A szüleim Komollóra mentek. Két ökör, két tehén, három növendék és a disznók itthagyva Isten számába. Én reggel itthon elláttam őket, és visszamentem Komollóra, hogy tereljem haza a családot. Uzonban néma csend, előzőleg egy-két aknalövedék esett be. Komolló felé menet már találkoztam a szüleimmel, de csak Szentivánig, Dankó János lakásáig tudtunk jönni, mert jöttek az oroszok. Elöl jött három lóhátas, két férfi és egy nő, én a nevezett lakás kapu előtti ülőszékén ültem. Hívott oda a nő, és mutatta, hogy adjak neki vesszőt csapni a lovat. Adtam. Azt kérdezte: nyemci eszty? Én mutattam, hogy nincs. Ezzel elvágtattak mind a hárman. Úgy hallottuk, hogy Angyalosnál le is lőtték őket. Utánuk jött a csapat. Mindenféle népség, román is volt közöttük." Bodali Mihály azzal zárja visszaemlékezését 1996. május pünkösdjén emlékezetből, 52 évvel 1942—44 után, hogy az iratcsomóba bemásolja A honvéd sírja című, ismeretlen szerző versét, amelyet a keleti fronton harcoló barátja tábori postán küldött el. Az utolsó sorokat idézem: Idegenben nyugszik, legyen édes álma, Álljon őrt örökre korhadt keresztfája!
