Próbálom többször is jelezni, hogy én most már mennék, de nem sikerül, feladom. Lassan elbágyadok, mintha a szűnni nem akaró hóhullás az agyamat is ellepné. Be vagyok havazva. Szinte félálomban, távolról hallom a hangját, a vihorászását. Már azt sem tudom, miről beszél, csak úgy mennek el a mondatok a fülem mellett. Fél órával ezelőtt még idegesített, meg tudtam volna fojtani, de aztán bekapcsolódott bennem valamiféle védekezési mechanizmus, már jó messze járok innen, csak olyankor zökkenek vissza kis időre, amikor a saját poénjait díjazva felvihog. Vagy jól leplezem, hogy nagyon nem vagyok itt, vagy egyszerűen nem veszi észre, hogy csak bambán nézek ki a fejemből. Nem tudom, nem látom magam.

Elkezdem – ösztönösen – most ezt az időt a szükséges befelé figyelésre, a napi nélkülözhetetlen (bár pár perces) „semmi sincs’’-re fordítani. Arra a bizonyos csendre, ami után kifelé is tisztábban lehet látni, pontosabban, higgadtabban jelen lenni. Odafigyelni, amikor tényleg van mire. Szóval, ő mond, én meg azt hiszem, épp meditálok, vagy valami ilyesmi. Amikor felkacag, vele tartok (fogalmam nincs, min röhögünk), de nem kerülök ki az alfámból, ügyes vagyok. Ezt a nőt egyszerűen faképnél is hagyhatnám, hát mégis minek traktál egy csomó olyasmivel, amihez semmi közöm és nem is érdekel? De nem akarom megbántani, így hát értelmes képet vágva hümmögök különféle hangsúlyokkal. Ezalatt nekem megvan a „csendidőm”, ő „ meghallgattatik”’, mindenki jól jár. Amikor már túl hosszúra nyúlna a csendem (ez mindjárt a heti penzum), egyszer csak abbahagyja. „Na, mit szólsz?” „Hm...” „Hát igen, ezt mondom én is.”

Elköszönünk egymástól, ha leütnének, sem tudnám összerakni, miről is beszélgettünk. Ő pörgött és pörgött, én bólogattam és bólogattam előre-hátra, jobbra-balra. Hazafelé már szinte lelkiismeret-furdalásom van. Valamiért engem szúrt ki partnernek, én meg ideges lettem tőle, majd „becsukódtam”. Aztán bevillan egy kép magamról. Amint megteszem én is nemegyszer. Locsogok. Azt hiszem, hogy beszélgetek valakivel, de csak rakom egymás után vagy csak összevissza a mondatokat, jópofizok és élvezem a saját poénjaimat. Mi a fenének dumálom tele egy másik ember fejét egy rakás mindennel, ami nem biztos, hogy érdekli, nem is az ő dolga? Mégis valamiért be nem áll a szám. Feszültséglevezetés vagy (ön)figyelem-elterelés egy valós problémáról? No, pszichológus barátaim, szabad a vásár!

Eszembe jut egy régi, kedves osztálytárs. Sok mindent tudtunk egymásról, sok mindent éltünk meg együtt. Az évek során többször megkeresett. Órákat ültünk egy kávé vagy üveg bor mellett és hallgattunk. Egymással. Elevenen élnek bennem ezek a „beszédes” idők. Jó ideje nem találkoztunk, hiányzik. Azóta sem tudok olyan jókat hallgatni senkivel.

Kedves ismerősök, barátok! Ha rajtakaptok, hogy agyondumálom a fejeteket, szóljatok rám bátran, vagy nyugodtan vonuljatok le az alfátokba. Részemről nincs harag.

Ui. Az idegesítő nő ne próbálja magát beazonosítani, kitalált személy!...