– Szeretnék kincsesláda lenni! – kiáltott fel. – Beborítva arannyal, és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!
Múltak az évek. Eső jött, aztán sütött a nap, és a kis fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon egy favágó ballagott fel a hegyoldalon. Megpillantotta a fát, és azt mondta:
– Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.
És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. Most lesz belőlem szép kincsesláda – gondolta a fa –, csodás kincseket kapok majd.
Egy asztalos műhelyében kötött ki. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott keze alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
Sok-sok nap telt el, és sok-sok éjszaka. A fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.
Ekkor egy éjjel fénylő csillag gyúlt ki éppen a fölött az istálló fölött, amelyben a jászol állt. Vándorok érkeztek, aztán egy fiatal nő fektette újszülött gyermekét a jászol puha szalmájára.
– Bárcsak jobb helyet készíthetnék neki! – sóhajtott fel a férfi, aki vele volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára.
– Ez a jászol a legjobb hely neki! – mondta az asszony. És a fa tudta, hogy teljesült az álma, kincsesláda lett, benne volt a világ legnagyobb kincse.

(Norvég legenda)