Velem is így történt. Két, nyugdíjhoz közel álló hölgy beszélget. Inkább kacag, majd felém fordulva tréfásan közlik, ők azért jöttek, hogy penészes agyukat frissítsék. Kérdő tekintetem magyarázatra ösztönzi őket, és humorosan folytatva – csak később derül ki ennek fanyar íze – elmondják, minap egy felelős beosztású tanügyi alkalmazott arra hívta fel egy pedagógusközösség figyelmét, amelynek ők is tagjai, hogy  a korosabb kollégákat el kellene küldeni képzésre annak érdekében, hogy megpenészedett agyukat felfrissítsék. Egy ideig derülnek tovább, elvégre szombat van, nem akarják megengedni, hogy a gondok begyűrűzzenek a lazításba, majd mégis komolyra fordítják a szót. A tanárokat gyakran megalázzák, a társadalom és a média egy kalap alá vesz minden pedagógust, ezt már szinte megszokták, de hogy fölötteseik is így vélekednek, az már nagyon fáj. Aki eddig nem tanított elhivatottan, minden tudását beleadva, a diákok iránti felelősséggel, az ezután sem fog, de akinek több évtizede az iskola az élete, olykor a család elé helyezve, az most sem tud másként tenni – hangzik.

Ezen a ponton már én is bekapcsolódom, hisz nekem is voltak kedvenc tanáraim és olyanok is, akiknek az óráit inkább kihagytam volna. Egyesek életre szóló nyomot hagytak bennem, tanításaik, tanácsaik, emberi tartásuk máig elkísér, másokra kevésbé emlékszem. És ugyanezt tapasztalom immár felnőtt gyermekeimnél is, akik különféleképpen emlegetik tanáraikat. A tanítókról azért nem szólok,   mert úgy vélem, a kisgyermek számára az óvónő és a tanító azt a harmadik személyt jelenti a szülők után, akire minden felnőtt szeretettel gondol vissza, egyrészt, mert abban az életkorban a biztonságérzetnél nincs fontosabb egy gyermek számára, másrészt a kisgyermekekkel foglalkozó pedagógusok egyszerűen nem tudják megengedni maguknak, hogy figyelmük egy percre is lankadjon, ráadásul tudatában vannak annak, hogy a nagyobb osztályokban tanárkollégáik rajtuk kérik számon, a diákok mennyit tudnak vagy mennyit nem.

Folytatva a beszélgetést, a két hölgy a pedagógus felelősségéről beszélt, arról, hogy ennek a  hivatásnak ez a legérzékenyebb pontja. És visszatértek oda, ahonnan a beszélgetés indult: visszautasítják, hogy a pedagógusokat lenézzék, megalázzák, minden tanárt és tanítót egy kalap alá vegyenek, a nyugdíjkorhatár-közelieket penészes agyúaknak nevezzék. Meggyőződésük, hogy aki ezt a pályát választotta, az szereti a gyermekeket, felelősséget érez irántuk, fontos számára a maradandó tudás átadása és a nevelés, amiről gyakran megfeledkezik a társadalom, pedig egyre szembetűnőbb, hogy a családok e téren nem mindig állnak a helyzet magaslatán. Úgy érzik, több évtizede ugyanolyan hévvel tanítanak, nevelnek, tanítványaikat szinte sajátjukként szeretik, tisztelik, és úgy vélik, ennek ezután is éppen olyan értéke lesz, mint bármikor az oktatás, nevelés történetében. Ismeretlen beszélgetőtársaimtól azzal búcsúzom: adja Isten, hogy úgy legyen.