Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Sikó-Barabási Eszter, aki visszahozná a régi falusi iskolák hangulatátEgymás szemébe nézve, kézfogással

2019. február 11., hétfő, Életmód

Törékeny, fiatal nő. Az otthonában fogad. Amikor ajtót nyit, apró kis ember fut ki a szobából. Teljes hasonmása, csak még alig látszik ki a földből. Amíg beszélgetünk, szinte észrevehetetlenül jön-megy körülöttünk, időnként mosolyogva felkucorodik az édesanyja ölébe, aztán megy újra játszani. A törékeny kis nő négy gyermeket nevel, most csak a szőke kislány van vele itthon. Csoda, hogy időt tudott szakítani rám. Másfél óra, amíg megérkezik a népes csapat többi tagja az édesapjukkal, addig beszélgethetünk. Sok minden érdekel, bár néha nem igazán tudom, hogyan kérdezzek pontosan, csak sejtem, hogy miként és mit szeretnék megfogalmazni. Ő viszont ráérez, megérti, hogy mi foglalkoztat, segít és nagyon pontosan válaszol. Mostanáig felületes tudásom volt minderről, ezért bukdácsolok. Mint az emberek többsége, aki nem érintett benne, csak annyit tudtam, hogy ez valami egészen más.

Találkozás a Waldorf-jelenséggel

Sikó-Barabási Eszternél vagyok, a sepsiszentgyörgyi Waldorf Iskola tanítónőjénél. Egyáltalán nem olyan törékeny, mint amilyennek látszik. Hihetetlen energiákkal működik. Néggyermekes anyaként napi sok órában elkötelezett pedagógus, meseíró, rendezvényeket szervez és folyamatosan képezi magát. Nem mellékes, hogy az osztályban havonta cserélődő táblarajzból az is kiderül: remekül rajzol és bánik a színekkel. Amikor először hallom mesét mondani az osztályában, elámulok. Meg is jegyzem, hogy ez felért egy kis előadással, mire kiderül, hogy színésznőnek készült, de egy fiatalkori baleset miatt le kellett mondania erről. „Mindkét nagymamám óvónő volt, remélem, hogy van ennek genetikai átöröklődése, nem esett nehezemre a tanítás” – vallja. Így hát nem volt nehéz a (más) pályaválasztás sem.

Kolozsváron filozófia szakra járt, majd elvégezte a tanítóképzőt. Ott találkozott először a „Waldorf-jelenséggel” (ahogy én nevezem), akkor látott először olyan matematikaórát, ahol furulyáztak és babzsákokkal ugrálva tanultak számolni. „Varázslatos volt. Húszévesen leírtam egy papírra, hogy mit szeretnék. Első helyen az állt, hogy Waldorf.” Tanítónőként több helyen is megfordult, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Bodokon, mígnem egy gyermeknevelési szabadság alatt (!) elvégezte a szükséges képzést, és négy éve újra a háromszéki megyeszékhelyen tanít. Csak most már egy „kicsit” másként.

 

Közösségben

Amikor először megyek az osztályába kora reggel, a földön találom őket egy szőnyegen körben ülve. Megbeszélik az előző napot, majd, mivel nem ismernek, pár szóban bemutatkoznak, természetesen én is. Aztán közösen énekelnek, nem is akárhogyan. Nem látok katedrát, és a „tanci” széke az ablak alatt található. A szőnyeget többször használják napközben, s bár a padokban itt is megvan mindenkinek a helye, ezt azonban rendszeresen, sorshúzással váltogatják. A reggeli szokásos áldás után előveszik a füzeteiket, meglepetésemre nem az iskolatáskából, hanem egy polcról. Nem cipelik haza-vissza a könyveket sem, mivel nincsenek tankönyveik. A tananyagot ők maguk írják be az arra kijelölt füzetbe, amelyet a már említett polcon tartanak. (Így legalább az iskolatáska sem húzza őket, mint egy sózsák.)

Most éppen a szimmetriákról és aszimmetriákról tanulnak, játékosan. Rajzolnak, színeznek, sorra hozzák megmutatni a munkájukat, és magyarázzák, hogy én is értsem. Mennem kell, elköszönök, pedig maradnék még meglesni, hogy mi következik a szünet után. Itt ún. epochákban tanulnak, öt napon át ugyanazon „alaptantárggyal” foglalkoznak (írás, olvasás, matematika, román) napi két órában, szünet után következik az idegen nyelv, sport, ének, rajz.  Hangszerekkel, fantáziafejlesztő játékokkal és nagyszerű könyvekkel teli az osztályterem. (A könyvek folyamatosan cserélődnek.) Sokat olvasnak, mindenki mást, olvasónaplót vezetnek, amelyből megosztják egymással az élményeiket.

Az elkövetkező hetekben közelebbről is megismerem a gyermekeket, és egyre kíváncsibb leszek. Részt veszek a Márton-napi ünnepségükön. Kis lámpásokkal sétálunk fel a Waldorf-óvodától  egy dombon lévő gyümölcsösbe. A fák közt lévő tisztáson tábortűz vár tüsténtkedő apukákkal, a fákon a végeláthatatlanságig világító kis mécsesek. Mintha egy mesébe érkeznék meg. A tűz körül közösen énekelnek kicsik és nagyok, próbálok bekapcsolódni. Eszter „vezényel”. Ezúttal román gyerekek is jöttek, így a többiek is megtanultak pár román dalt. Mennyi klassz gyermek, fiatal, szülő és pedagógus! Együtt... Előkerülnek a kosarakból a pogácsák, Eszter kínál, megeszem. Finom, csakhogy meg kellett volna osztanom ám valakivel. Bocsánat, nem tudtam. (Jaj!) Másik kosárból másik pogácsa, ezt már megfelezem egy gyermekkel, ez is finom.

A fák alatti manókeresésre a barátnőm kislányával indulunk, nekünk nincs szerencsénk, de sebaj! „Megvan!” – hallom egy közeli fa mögül. „Manó?” „Nem, a gyermek.” Persze, az est végére minden manó és elkallódott gyermek előkerül. Az ágakon csüngő mécsesek alatt kis csoportokban beszélgetünk, amíg ég a tűz. Aztán kulacsokból, palackokból lelocsolják a parazsat, elfújják a még pislákoló mécseseket. A hegyről lefelé tartva már valami ősközösségi tagnak érzem magam a kis kölcsönkapott lámpásommal.

 

Középpontban a valódi értékek

Amikor Eszterrel beszélgetünk, eszembe jut ez a különös ősközösségi érzet, amely ott akkor nem véletlenül teremtődött meg bennem. „Nagyon fontosak az ünnepek. Leválasztatni a klisékről, megteremteni, megélni őket.” De a mindennapjaiknak is megvannak a nagyon pontos szertartásaik, egyszerűek, szépek. És mielőtt bárki valamit félreértene (hajlamosak vagyunk mindenbe mindent belegondolni), vallási felekezettől független, régi hagyományokat idéző, meghitt pillanatok ezek.

 

 

„Ez a tanítási módszer olyan burokban tartja a gyermeket, amelyben felkészülhet az életre, megtapasztalhatja, tanulhatja, hogy mi a valódi érték. Megpróbálja kifejleszteni a világgal és egymással szembeni felelősséget, rávezetni, hogy tudjon a saját képességeivel bánni” – mondja Eszter. Aztán egy hasonlattal summázza: „Olyan, mint egy száz évvel ezelőtti falusi iskola.” Erre többször is visszatér, ez nekem is nagyon tetszik.

Sok mindenről beszél, a négyéves programról, részletesen az ünnepeikről. Hogy kik és milyen meggondolásból hozzák ide a gyermekeiket, miként viszonyulnak hozzájuk az emberek. Természetesen, mint minden, ami egy kicsit is más, nem szokványos, ez is különféle reakciókat vált ki. Van, aki elutasítja, van, aki nem érti. Van, aki úgy gondolja, hogy a nehezebben kezelhető gyermekek kerülnek ide, más épp az ellenkezőjét, hogy ez valami elitista hely. (Hallottam már én is olyat, hogy micsoda egy sznobság az egész!) Hogy ezek a gyermekek miként  fognak helytállni a későbbi „versenyhelyzetekben” stb., stb.

Az idő azonban mégis igazolta ennek a másfajta oktatásnak a létjogosultságát, hatékonyságát. Régóta működik már, igen eredményesen, világszerte. Már szinte kérdeznem sem kell, beszél és beszél, felpattan és kézzel-lábbal magyaráz a betűk és testbeszéd összefüggéseiről, a beszélő és zenélő mozgásról, euritmiáról. Részletesen, alaposabban ki lehetne térni mindezekre, mert rendkívül izgalmas dolgok ezek, de az egy másik írás lenne. Átfogóbban ismertetné a Waldorf-oktatást, igazából ezt szerettem volna én is. (Hátha megtették már mások, vagy megteszik majd.) Mert időközben rájöttem, hogy engem igazából ebből a történetből az emberek érdekelnek. A közösségük, amelynek erős, összetartó láncszeme ez a – nem is annyira törékeny – nő.

Ő a végén arról beszél, hogy esténként gondolatban miként veszi sorra az összes gyermeket, majd alszik rá egyet. Reggel új nap kezdődik velük, amikor egymás szemébe nézve, kézfogással köszönnek, majd egy gyertya fényénél körbeülnek a szőnyegen. Még nem gyújtanak villanyt, mert „nem lehet erőszakkal ébredni”. Délben kézfogással, egymás szemébe nézve köszönnek el.

Sokáig tudnám még hallgatni, de érkezik a népes csapat, megtelik a ház. A fogas alatt megkerülöm a sok kisebb-nagyobb cipőt, alig találom a kabátomat, hirtelen eltűnt a halom alatt. Gyorsan elköszönök, átadom a családjának. Van tennivalója bőven, és ha a végére jut, elalvás előtt huszonhárom gyermekre kell külön-külön felkészülnie. Gondolatban, lélekben.

Azt nem kérdeztem, hogy miről szokott álmodni...  – de jól van ez így.

Hozzászólások
Szavazás
Részt kíván-e venni a májusi európai parlamenti választásokon?







eredmények
szavazatok száma 718
szavazógép
2019-02-11: Közélet - Nagy B. Sándor:

Teheránba utazik az M Stúdió

Teheránban, Irán legnagyobb nemzetközi színházi fesztiválján lép színpadra az M Studio Mozgásszínház február 18-án és 19-én a Lift című előadással.
2019-02-11: Belföld - :

Szűk hét parlamenti vita (Állami költségvetés)

A képviselőház és a szenátus házbizottsága által megszabott menetrend értelmében pénteken szavazhat a parlament a 2019-es állami költségvetésről és a társadalombiztosítási költségvetéséről.