Élősdiség

A most alakuló, nyugati mintájú új világ körülményei között a közbirtokosságoknak másfajta szerepkört kell keresniük. Megfelelnek-e a szigorúbban kapitalisztikus viszonyok támasztotta elvárásoknak, megállják-e helyüket a mozgékony és felgyorsult forgású, túlerejét nem titkoló nemzetközi tőke kihívásaival szemben? ― tevődött fel a kérdés a múlt heti folytatásban, melyben a véleményt nyilvánító Egyed Csaba erdőmérnök nagyon kategorikusan fogalmazott. A Barót Magánerdé­szet vezetője nem rejtette véka alá aggodalmát, hogy a közbirtokosságok jó része hamarosan csődbe mehet, ha nem alkalmazkodik hatékonyabban a mai feltételekhez. Pénzügyi csődöt eredményezhet, ha elhanyagolja a tőkefelhalmozást és -beruházást, ha csak felélni akarja vékonyka hasznát, de azt gyarapítani képtelen. Egyed szerint nem egy közbirtokosság túlköltekezik, élősdiség (a jelző a riportertől származik) jeleit mutatva. A tagok állandó nyomásának kitett vezetőik közül csak némelyeknek sikerül tőkés menedzseri szerepkört vállalniuk, mások csak a jövedelem szétosztásában működhetnek közre, mert mozgásterük nincs. Eme egyoldalúság pedig nemegyszer a közös kassza valóságos kifosztásával egyenértékű, és mindennemű fejlődést, tőkésítést lehetetlenné tesz, amelyre az erdőállomány leromlott állapota egyeseket amúgy is valósággal predesztinál. Mindez értelemszerűen azt jelenti, ha a lejtőn nem sikerül megállni, a hatalmas erdővagyon birtokában népünk továbbra is koldusszegény marad, s kiszolgáltatottsága az idegen tőkével szemben nemhogy nem csökken, hanem csak nőhet. No de mielőtt apokaliptikussá fokoznók a veszélyt, illetve a róla szóló képet, ne feledjük, nem egy közbirtokosságnak sikerült már némi ipari felépítményt is alapítania erdőbirtokára és annak jövedelmére, megindult egy termelőtőke-képződés is a régióban, miként erre alanyunk több példát is felhozott a múltkor.

A másik út

Az alternatíva ― erről lesz szó a következőkben ― a bérleti rendszer meghonosodása lenne ott, ahol másra mód nincs. Nem áll szándékunkban eszményíteni e módozatot, de akár az üzleti élet iskoláját is kijárhatnák általa a gazdálkodásba szegényesebb lehetőségekkel vagy fantáziával kezdő közbirtokosságok és választott vezetőik. De kezdjük az ódzkodással:

― Az üzlet üzlet, a demokrácia pedig demokrácia, az utóbbinak nincs helye a gazdálkodásban, pláne, ha gáncsolja és kisiklatja azt. Az erdőt bérlő tőkés már nem függ félszáz vagy ezer lármás résztulajdonostól, aki sehogy sem tud közös nevezőre jutni és zöld ágra vergődni egymással, ő szabadon hozhatja meg célszerű döntéseit, és azonnal határozhat, ha szükséges. Igen ám, de általában nem 120 évre szokták kibérelni az erdőt, a bérlő kitermeli, amit lehet, és továbbáll. A kárral csak a közbirtokosság marad, nemde?

― Azok a szerződések nem csak a kitermelésre szólnának, hanem mindenféle erdészeti munkálatot magukba foglalnak a csemeteneveléstől az ültetésig, az ültetettek karbantartásáig, a nevelő vágásokig, a szálalásig stb., de magukba foglalhatják az útépítést is. Utóbbi Bölönben például létszükséglet. A magánerdőkről beszélek, melyek azért maradtak idős állományban javarészt, mert az állam az úthiány miatt nem tudott hozzájuk férni. Illetve, lévén, hogy 1984-ig községi erdőknek számítottak, nem vetették alá őket intenzív kitermelésnek, s miután a szocialista községi erdőket felszámolták 1984 után, már nem volt ideje az államnak utakat építeni és kitermelni azokat. Így megmaradtak, nagy értéket képviselnek, de kitermelésük nagyon költséges lenne. Ha jönne egy tőkeerős cég, annak kellene vagy öt kilométeres erdei utat építenie, ami hatalmas költség, a mai tulajdonosok sosem lesznek képesek azt előteremteni. Így legfeljebb potom áron lehet eladni azt a fát, el lehet ugyanis képzelni, út nélkül és négy kilométert húzatva mibe kerül ott a kitermelés. Ott jövedelem nagyon kevés lesz. Azért is buzdítom a tulajdonosokat, tartsák fenn a 2001-ben létrehozott társulásukat, mert így közösen tudnak szerződni, és nyert ügyük lenne. Csak ne térnének el a kis- és nagytulajdonosok érdekei! Pedig ez lenne az egyedüli módja annak, hogy erdei út épüljön a Nyíres patakon felfelé pár éven belül.

― Tehát nem diabolizálná a bérleti szerződést ajánló külföldieket?

Ilyen helyzetben mi lenne a másik megoldás?

A riporter firtatására elmondja az erdőmérnök, hogy bérleti szerződést a régió egyetlen közbirtokossága sem kötött még, egy számukra előnyös német ajánlatot például a szomszédban azért utasítottak el, mert a helyi kitermelőket hozta volna hátrányos helyzetbe. Véleménye szerint a kimondott csődhelyzetbe kerültek folyamodhatnak majd ehhez a megoldáshoz egyéb kiút híján. A nyugati cégek érdeklődése mindamellett felébredt a körzet erdei iránt, közbirtokossági engedéllyel kaptak is már tájékoztatást az erdőkről, azok alapján hamarosan megfogalmazhatják ajánlataikat. Számításba veendő, hogy az erdei utak egy részét a két világháború között is bérlő cégek építették. ,,Akkor nem a völgyben, hanem a gerinceken, illetve a lejtők felső harmadában vezettek, például a Piliskétől a bükszádi vasútállomásig, nagyjából a szintgörbék vonalát követve készültek a kitermelési utak, java részük ma is használható."

Országosan a legolcsóbb

― A közbirtokosság akkor válhatna tehát tőkeerőssé, ha más szemléletet sajátítana el. Ennek sok esélyét nem látja.

Az esély csekély. A tagság magánérdeke miatt. Nekem mint tagnak az az érdekem, hogy a közgyűlésen kierőszakoljam, hogy a fámat nekem hozzák be a kapun ingyen. Nem veszem figyelembe az előterjesztett évi költségvetés-tervezetet, és azt nem szavazom meg. Innen indulnak a dolgok. Nem hibáztatom a közbirtokossági vezetőket, ők közgyűlési nyomás alatt állnak. Nem az a baj, hogy nem tudnák, mi a teendő. Mi, az erdészet is elég sokba kerülünk, annak ellenére, hogy országosan Kovászna megyében a legolcsóbb az erdészeti adminisztráció.

— A kézdialmási közbirtokosság számításai szerint a bevételek legalább 40 százaléka erre fordíttatik. Nem találja túl soknak?

— Én soknak találnám még a 20 százalékot is ahhoz képest, hogy a két világháború között ezeknek a költségeknek a nagyobb részét az állam vállalta fel. Ugyanakkor a tulajdonosok elesnek a vadásztatásból és általában az erdei melléktermékekből származó jövedelmektől. Mindamellett ma itt kerül országosan a legkevesebbe az erdőrendtartás költsége. Ennek a magyarázata az, hogy a bérek is itt a legalacsonyabbak országosan, s ez kihat az erdőgazdálkodásra is.

— Önök versenytársai az állami erdészetnek, ez is beleszólhat az díjszabásba, amit ráadásul az önöket megalapító egyesületek állapítanak meg.

― Mi valóban a minimumot számoltuk ahhoz, hogy fennmaradjunk. Az alacsony árak miatt kisebb mértékben Hargita és Brassó megyei erdőtulajdonosok is csatlakoztak hozzánk, például Ürmös. Szászmagyarós és Apáca is jelentkezett, nem fogadtuk el, mert egyfelől azokat is magánerdészetek kezelik, és van egy összetartás köztünk, másfelől úgy vélem, nem ajánlatos nekünk az Olton túlra terjeszkedni, Ágostonfalván például akkora a roma lakosság, hogy nehéz az erdőt megőrizni. Összesen huszonnégyen vagyunk, a lehető legkevesebben. Nem könnyű a dolgunk ― az állami erdészetnél kényelmesebben éltünk valamennyien ―, de nem magunkért csináltuk, hanem mert meg kellett tenni.

― A szűkös anyagiak hogyan hatnak ki az előírt munkálatokra?

― A legszükségesebb munkálatokra a pénzt valahogyan kicsikarjuk a közbirtokosságok költségvetéséből. Az ültetéseket, az ültetettek karbantartását, a nevelő vágások jó részét elvégezzük. Szerencsére a gyérítéseket is el tudtuk végezni, mert feljött a faszénnek a napja. A gyérítésekből pedig általában azt égetnek, víkendezésre szántan zacskóban árulják, növekszik a belföldi kereslet iránta. Nem a közbirtokosságok készítik, ők lábon adják el azt is, de legalább elkel elfogadható áron. Ezek kötelező munkálatok, az erdő minősége függ tőle. Az első gyérítésre gondolok, mert a második és a harmadik már eddig is jövedelmező volt. Az első gyérítéskor puhafákat vágunk ki, és olyan 8―10 centi átmérőjű bükköt, illetve más keményfafajtákat. Nos, másik visszásság: a közbirtokossági tagság meg sem engedi, hogy a gyérítésekből származó fát kiosszák neki, pedig az lenne a tulajdonképpeni tűzifa. Emiatt cellulózminőségű fát szállítanak neki ― ez a veszteség újabb forrása. Iparilag feldolgozható fa kerül a kályhákba!

*

Sérelmezi az erdészetvezető, hogy a 247-es törvény végrehajtása késik, az erdészeti házakat, csemetekerteket nem kapták meg, ,,pedig a baróti székházat például hét közbirtokosság építette saját erőből a 30-as években". Arra vágynak a magánerdészetek, hogy az állam saját erdészeteivel egyenjogúként kezelje őket. Az EU-s pályázatokra vonatkozó kérdésünkre pedig azt feleli: a szomszéd megyében volt egy nyertes pályázatra példa, a lövéteiek a Sapardnál kaptak fele pénzt 40 hektár legelő beültetésére a Kalibáskőnél. ,,Legelőinket beerdősíteni? Azt jelenti, hogy lemondunk az állattartás egy részéről. Erdővidéken mindenképpen húzóágazati szerep vár az állattartásra, itt kevés a minőségi szántó, emiatt a jó legelőket meg kell tartani, legfeljebb az eróziónak kitett területeket szabad beültetni. Az EU az erdőfelújítást nem finanszírozza, ha a terület végvágás eredménye, csak ha helyettesítő vágásról van szó, tehát ha minőségi változtatás a cél. Erre szerencsére csak pár hektárt ír elő az üzemterv." Erdeiút-építésre viszont nyertek EU-s pénzeket a birtokba helyezett községek: Bardoc, Bacon és Bölön dicséretes kezdeményezők e téren.

Búcsúképpen arra kértük, fogalmazná meg tömören, szerinte mi lenne ma és távlatilag, száz évre mondjuk, a székely népérdek erdőügyben, miután a reprivatizáció első lépése nagyjából megtörtént.

— Az erdő- és legelővagyon megtartása létszükséglet megyénkben, ugyanis egészen biztos vagyok benne, hogy a kaliforniai Szilícium-völgy nem költözik ide, de repülőgépeket vagy más nehézgép-felszereléseket se nagyon fogunk gyártani a közeljövőben.