A tervezet ránk vonatkozó fejezetében az olvasó pozitív vonatkozásokat is talál. Mint például az a cikkely, amely előírta, hogy a kisebbségi oktatásban önálló, anyanyelvű óvodákat és iskolákat lehet szervezni. Az 1985 és 1989 közötti időszak óta ez volt az első olyan tervezet vagy törvény, amely ezt a jogot – expressis verbis – megfogalmazta.

2011 elején az államfő kihirdette az új tanügyi törvényt. A kisebbségi oktatás viszonylatában a diszkriminatív cikkelyek nélkül. Ezzel az erdélyi magyarság több évtizedes elvárása valósult meg, amelyet állami, politikai, civil szervezeteink, egyházaink közös erőfeszítése kényszerített ki. Bármennyire is furcsának tűnhet, az új, hatályban lévő törvénnyel ma már érdektelen hosszan foglalkoznunk. Az történt, hogy 2012-ben jött az új kormány, és a 365 cikkelyből négy kormányhatározat kibocsátásával több mint 150-et megváltoztatott. Teljesen „véletlenül” éppen azokat a cikkelyeket, amelyek előremutatóak voltak/lehettek volna, még alkalmazásuk előtt kilúgozták. Az oktatás szerkezete újból a 4+4+4 lett, a decentralizálást és az iskolák autonómiáját megnyirbálták. A szabályzókat, kevés kivétellel, az 1995/84-es törvény szintjére alakították vissza. A kisebbségi fejezet szerencsére változatlan maradt. Különben a 2011/1-es törvénynek ez az egyetlen olyan része, amelybe a 2012-ben kinevezett kormány nem nyúlt bele.

A tanügyminisztériumban működő kisebbségi államtitkárságot annak ellenére, hogy a kormánykoalíció átalakult, meghagyta az új kormány, de hatáskörét annyira megnyirbálta, hogy jelenleg már csak üres kirakatintézményről beszélhetünk. Konkrét visszaminősítést is végeztek, hiszen állásokat vettek el a kisebbségi államtitkárságtól. A kisebbségi főosztályt is évekig osztályként működtették. Látszatkompenzálásként a jelenlegi minisztérium szerkezetében a kisebbségi osztály újra főosztállyá alakult egy másik, nem kisebbségi oktatással foglalkozó osztállyal össze­vont állapotban. Jelenleg főosztályvezető nélkül (a 2017. szeptemberi helyzetről van szó – szerk. megj.).

A két cikkelyből (45–46.) és 17 pontból álló kisebbségi fejezet mindenik kilúgozott szabályzóját nem sorolhatom fel, de a legfontosabbakat megemlítem. A kisebbségeknek joguk van önálló intézmények szervezésére, a román nyelv és irodalmon kívül minden tantárgyat anyanyelven taníthatnak, az állam nyelvét sajátos módszerek alapján kell oktatni, minden vizsgát azon a nyelven lehet letenni, amelyen az illető kisebbségi diák tanult, az iskolák vezetését az illető kisebbségek sorából választott igazgatók/aligazgatók látják el. Külön érdekesség, hogy a törvény egy későbbi cikkelyében ezzel ellentmondó szabályozó szerepel, amely szerint a kisebbségi iskolák vezetőinek csak az illető kisebbségek nyelvét kell ismerniük, többé vagy kevésbé.

Létezik egy olyan előírás is, amelyet a szaktárca nem ültetett gyakorlatba. A törvény értelmében az Országos Neveléstudományi Intézet keretében létre kell hozni egy kisebbségi oktatással foglalkozó részleget. Ez nem alakult meg. Az első törvénytervezetet egy kisebbségi oktatási intézet létrehozására az akkori kisebbségi államtitkár, Béres András kérésére én fogalmaztam 1997-ben.

A 2011/1-es törvény a magyar felsőoktatásba mind szervezési, mind a működési szabályzók szempontjából több hasznos újítást vezetett be. Például a 132/5-ös cikkely értelmében a kormány, az oktatási tárca javaslatára, a szenátus (egyetemi szenátusról van szó – szerk. megj.) konzultálásával létrehozhat egyetemi karokat. Azt viszont a mai napig nehezményezzük, hogy a törvény előírásait a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nem alkalmazta. Úgy tűnik, a „sajátos” romániai demokráciába nemcsak a Janus-arcú törvénycikkelyek, hanem a törvény be nem tartása is belefér.

Iskolahálózati és beiskolázási vonatkozások

Az utóbbi évtizedekben a gyermeklétszám megcsappant. Méghozzá drasztikusan, és így van, sajnos, a magyarul tanuló gyermekek vonatkozásában is. Az 1990/1991-es és a 2014/2015-ös tanév magyarul oktató iskolahálózati és beiskolázási adatait hasonlítjuk össze. Vagyis egy negyedszázad változásait elemezzük.
Az 1990/1991-es tanévben a magyar iskolahálózatban 2358 egységet jegyeztek, a 2014/2015-ös tanévben pedig 1419-et, vagyis 939-cel kevesebbet. Említett időszak végére az 1094 óvodából 524 maradt (570-nel kevesebb), az 1100 általános iskolából 698 (402-vel kevesebb), a középiskolai hálózat ellenben 136-ról 154-re bővült (18-cal több), a szakiskolák száma 28-ról 43-ra emelkedett (15-tel több). Eszerint az 1990/1991-es tanévhez viszonyítva, sajnos, 39,8 százalékos visszaesést jegyzünk. Itt meg kell említenünk azt a tényt is, hogy az elmúlt időszakban, többnyire pénzspórlás végett, bevezették a jogi személyiséggel rendelkező és jogi személyiséggel nem rendelkező iskolák fogalmát. Ez utóbbiakban például már nincs iskolaigazgató, nincs pecsét stb. A legtöbb ilyen esetben kisebb és többnyire vidéki iskolákról van szó, amelyeket az állam ebek harmincadjára hagyott. A hálózati mutatók a sorozatos változtatások miatt – főként az óvodák és a kisiskolák szempontjából – nem mindig relevánsak, hiszen hol csak a jogi személyiséggel rendelkező iskolákról szólnak, hol pedig az összes iskolaépületről.

Az óvodák, az általános iskolák és a szakiskolák száma tehát csökkent. Az adatok az óvodák és az általános iskolák esetében jelentős eltérést mutatnak. Vagyis éppen azokon az oktatási fokozatokon, ahol a magyar gyermekek többsége található. A szakoktatást 1989 után a fölfelé ívelés és a visszaesés váltakozása jellemezte. A középiskolák száma (említett időszakban – szerk. megj.) 18-cal növekedett (13,2 százalék). Ezt pozitívan értékelhetjük, de sajnos, amint látni fogjuk, a diáklétszám ennek ellenére csökkent. Vagyis több iskolában kevesebb tanulót tartunk nyilván. Az 1990/1991-es tanévben 236 708 óvodás és iskolás tanult magyar nyelven, a 2014/2015-ös tanévben pedig 159 555 (77 153-mal kevesebb, azaz 32,5 százalékos a fogyás). Az óvodások száma 47 600-ról 34 001-re csökkent (13 599-cel kevesebb), az általános iskolában 142 591-ről 93 031-re apadt a diákok száma (49 560-nal kevesebb), a középiskolában 41 367-ről 28 219-re csökkent a magyarul tanulók száma (13 148-cal kevesebb), a szakoktatásban 5150 diák helyett 4304 tanulót jegyeztek az említett időszak végére (846-tal kevesebbet). Ha másképp számolok, akkor legalább 3857 osztály szűnt meg, ami 570 pedagógus állását jelentette. Számbelileg a legnagyobb különbséget – 49 560 fős csökkenést – az általános oktatásban találtuk. Ha az arányokat tekintjük, a következő képet kapjuk: a magyar óvodákban 28,5 százalékkal, az általános iskolákban 34,7 százalékkal, a líceumokban 31,7 százalékkal, a szakoktatásban 16,4 százalékkal lett kevesebb gyerek. Az általános oktatásban az arányszám meghaladja az átlag 32,5 százalékos csökkenést, a többi oktatási fokon pedig az alatt marad.

Tíz év alatt 16,65 százalékkal csökkent a magyarul tanulók száma

A csökkenési tendencia okát/okait itt és most nehéz lenne elemezni. Legalább egy dolgot azonban érdemes figyelembe vennünk. Összehasonlítottam az 1992-es és a 2002-es népszámlálás adatait. Az 1992-es népszámlálás alapján Románia lakossága 22 760 449 volt, ebből 1 620 199 a magyar nemzetiségű, míg a 2002-es népszámlálás szerint a teljes lakosság 21 680 974, a magyar nemzetiségű lakosságot 1 431 807 személy jelenti. Az összlakosság körében a csökkenés 4,74 százalék, a magyar lakosság körében ellenben 11,62 százalék... A magyar nemzetiségű lakosság fogyása a vizsgált időszakban több mint kétszer múlta felül az ország lakosságának csökkenését. Vajon mi okból történt ez így? A kérdésfelvetés megválaszolása ennek az írásnak a kereteit meghaladja. Viszont a tanulók létszámának vizsgálatában elengedhetetlen.

Míg a teljes országos diáklétszám az 1990/1991-es tanévben 4 843 569, majd az 1998/1999-es tanévben 4 223 444 (620 125-tel kevesebb, 12,8 százalékos csökkenés), addig a magyarul tanulók száma az említett két tanévben 236 708, illetve 197 279 (36 429-cel kevesebb, ami 16,65 százalékos csökkenést jelent). Tehát az egyik oka annak, hogy tíz év alatt a magyarul tanuló gyerekek száma 16,65 százalékkal lett kevesebb, a magyar népesség 11,62 százalékos csökkenése. A fennmaradó 5,03 százaléknak egyéb okai vannak/lehetnek. Vajon a magyarok kevesebb gyermeket vállalnak, mint az ország többi lakosa? Vagy többen vándoroltak külföldre? Talán a téma részletezése a szociológusainkat érdekelni fogja. Ezek a szomorú tények. Marad a kérdés, hogy mit lehet/lehetne tenni annak érdekében, hogy az iskolahálózat és a beiskolázás legalább stabilizálódjék?

(folytatjuk)