Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Ennyin múlt, hogy nem vált németté a teljes magyar elit

2019. március 23., szombat, História

Az állam vagy az egyház tanítson-e és kiket, milyen pénzből, milyen nyelven és milyen tankönyvekből a Habsburg Birodalomban? Mennyire legyen intenzív az elmagyarosítás abban a korban, amikor Magyarország lakosságának fele nem magyar, de az etnikai szellemet nemcsak hogy kiengedték a palackból, hanem már fegyvert is fogtak érte? Oktatással megnyerhetők vagy feloldhatók az etnikai konfliktusok békeidőben? Ezeken a kérdéseken segített morfondírozni dr. Pap József, az egri Esterházy Károly Egyetem oktatója az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári előadótermében, ahol a Bach-korszak és Ferenc József osztrák császár oktatási elképzeléseit vázolta a Korunk Akadémia idei sorozatában.

  • A debreceni református kollégium. Fotó: Wikipédia
    A debreceni református kollégium. Fotó: Wikipédia

Oktatás különféle korszakokban

A rendi világ nem igényelt különösebb értelmiséget, kevesen jártak iskolába, jobbára csak a nemesek gyermekei – vázolta Pap József az európai oktatási rendszer korszakait. A szegényebb társadalmi rétegekből csak egy-egy „fecske” került be a latin nyelvű közép- és felsőoktatás elit által uralt, alapvetően egyházi intézményeibe. Ehhez az egyéni tehetség nem volt elég: az anyagi hátteret az elit fenntartotta jótékonysági alapítványok biztosították.

Az állam modernizálódása a 18. század végén, a 19. század elején tömegével hozta létre azokat az állásokat, amelyek már közép- vagy felsőfokú végzettséget igényeltek, ezért dinamikusan nőtt az ilyen intézmények diáklétszáma. A diákok kezdetben továbbra is az elit rétegből kerültek ki, vagyis az oktatás újratermelte az esélyegyenlőtlenségeket, mert csak az elit tudatosíthatta, hogy a képzettség az, amivel alkalmazkodni tud a megváltozott körülményekhez.

A dualizmus korában a nemesi származás már nem volt elég az érvényesüléshez, viszont érettségivel már be lehetett kerülni az úri osztályba. A szegény sorsú diákoknak az oktatásban kedvezményes vagy ingyenes helyet biztosító jótékony alapítványok megmaradtak, de nagy verseny indult ezekért a helyekért. Ahogy a 20. században az állam modernizációja a jóléti modell felé mozdul el, az állam aktív szereplőként igyekszik az alsóbb rétegek társadalmi hátrányát ledolgozni tanulmányi és ösztöndíjrendszerrel a szak- és felsőfokú képzésben egyaránt.

 

Reformkori viták

1848 előtt nem volt egységes az oktatási rendszer, a Ratio Educationis (amely 1777-től 1848-ig szabályozta az oktatást) csak a katolikus egyház fennhatósága alá tartozó iskolákban lépett érvénybe. Az egyetlen egyetem Magyarországon a pesti, amely ugyan állami volt, de erősen őrizte a katolikus hagyományokat – magyarázta a történész. A magyar elit belátta a reformkorban, hogy ezt a rendszert modernizálni kell, mert az oktatás jelenti a társadalmi felzárkózást, és mindenképp azt akarta elérni, hogy a közép- és felsőfokú képzés nyelve a magyar legyen, mert ezt tartotta a legfontosabb eszköznek az ország magyar jellegének kidomborítására.

 

Fotók: Szabó Tünde/Főtér

 

Abban viszont nem volt közmegegyezés, hogy ez elmagyarosodás következménye legyen-e, vagyis aki belép a közép- és felsőfokú oktatásba, az kvázi magyarként lép majd ki onnan, vagy az erőteljes elmagyarosításé, vagyis hogy az alapfokú oktatás is magyar nyelven történjen-e, beol­vasszák-e így a magyar királyság területén élő nemzetiségeket. Erről több vitairat is született az 1840-es években – jegyezte meg Pap József.

A kor felvilágosodás által lelkesített gondolkodói kivették volna az oktatást irányító pálcát az egyházak kezéből. Az államnak szántak meghatározó szerepet, abból a megfontolásból, hogy nem minden felekezet volt a felvilágosodás lelkes támogatója.

Az elképzeléseket az 1848-as országgyűlésen nem sikerült törvénybe iktatni, de az áprilisi törvények egy passzusa kimondja, hogy minden bevett felekezet egyházi és iskolai szükségletét állami költségvetésből kell fedezni, vagyis az állam átveszi az iskolák finanszírozását, a katolikus egyház ugyanis elveszítette fontos bevételét, a tizedet.

A községi adókból fenntartandó népiskolákat és az általános tankötelezettséget bevezető törvényjavaslatot Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszterként ugyan beterjesztette 1848. július 24-én, de azt végül nem fogadták el, csak vitatkoztak rajta. Az ő változatában anyanyelven folyt volna az oktatás a népiskolákban, és a magyar nyelv kötelező tárgy lett volna. A képviselők jelentős része azzal módosította volna a törvényt, hogy az oktatás nyelve magyar legyen, de azokban az iskolákban, ahol a diákok nem értenek magyarul, az anyanyelvükön is lehessen magyarázni. Egyetértettek az iskolák állami fenntartásával, de az egyházaknak is lehetővé tették volna iskolák működtetését. Mivel nem tudtak megegyezni, a vitás kérdéseket félretették, s a párbeszéd gyakorlatilag 1867-ig szünetelt, amikor újra Eötvös József lett a miniszter.

 

A Bach-korszak

Az 1849-es szabadságharc leverését követő bő évtizedet a történészek ma már inkább a semlegesebb neoabszolutizmus névvel, mint az önkényuralom kifejezéssel illetik, mivel az uralmat elszenvedő oldal szempontja hajlamos elfedni azokat a változásokat, amelyeket az előbbiben rejlő birodalmi logika indokolt – magyarázta Pap József. Az egész rendszert ez a kettősség jellemzi, véli a történész, mert egyrészt a birodalom határozottan modernizálódik, a reformok hatékonyak és maradandóak, másrészt a birodalom Magyarországon elnyomó, idegen uralomként lép fel. Ferenc József 1851 végén eltörölte az olmützi alkotmányt és nyíltan egyeduralmi rendszert vezetett be. Ezt a korszakot a magyar történeti tudat Alexander Bachról nevezte el, aki 1849 és 1859 között volt az osztrák kormány belügyminisztere, ő építette ki azt a központosított, neoabszolutista közigazgatást, amely Ferenc József uralkodásának első évtizedét jellemezte.

Az oktatásban is ez a kettősség jelentkezett: a császár központilag alakította volna át az iskolarendszert, de mivel szüksége volt a katolikus klérus támogatására, a katolikus oktatást meghagyta az egyház ellenőrzése alatt.

Annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy milyen nyelven folyjon az oktatás, tudni kellett, hol milyen nyelven beszélnek az alattvalók. Az 1850–51-es népszámlálásnak klasszikus, erőforrás-felmérő indokai voltak, például hogy hány ember alkalmas katonáskodásra, de ha már az olmützi alkotmány egyenjogúsította a nemzetiségeket, fel kellett mérni a birodalom nemzetiségi megoszlását is.

 

 

A gyakorlatban ez egyáltalán nem volt egyszerű: a kor embere nem mindenhol volt felkészülve arra, hogy megválaszolja a „milyen nemzetiségű vagy?” kérdést. Egyes vidékeken több nyelvet beszéltek, de az is gyakori volt, hogy valaki mást beszélt, mint amilyen nemzetiségűnek tartotta magát. Az iskolákban tankönyvként használt Hármas Kis Tükörben az állt, hogy Magyarországon tízmillió magyar él, de nem mindenki beszél magyarul.

Bár a népszámlálás az erőteljes centralizálás eszköze volt, egy ilyen kérdés ösztönözte is, hogy az emberek elgondolkodjanak a nemzeti identitásukon, és a népszámlálásnak ez az oldala foglalkoztatta leginkább a magyar eliteket is – magyarázta a történész. Nem feltétlenül az, hogy a birodalomban 12 945 838 főt írtak össze, hanem az az adat sokkolta őket, hogy ebből mindössze 4,5 milliót tartanak magyarnak, az összlakosság 35 százalékát. Magyarország lakosságának 49 százaléka volt magyar, Erdélynek a 26 százaléka, itt a román lakosság 60 százalékos többségben volt. A korabeli magyar elit azzal hárított, hogy biztosan elcsalták a számokat, tudatosan visszaszorították a magyarok számát. A kortárs történettudomány szerint az abszolút számok biztosan nem pontosak, magyarázta Pap József, de az arányok nagyjából adekvátan rögzítették az akkori nemzetiségi megoszlást. Lehet, hogy nem 35 százalék volt a magyarok aránya a Kárpát-medencében, hanem 36, legfeljebb 40 százalék, de biztos, hogy nem volt ötven.

 

Az állam mindenekfelett

A korszak egyik reformjaként minden népiskolát állami felügyelet alá soroltak, és 6–12 éves kor között kötelezővé tették az iskolába járást. Büntették a szülőt, ha a gyermek nem járt iskolába, és ez hatékonynak bizonyult: amikor a szankciót 1860-ban eltörölték, radikálisan vissza is esett a népiskolába járók száma.

De már 1855-től módosítottak a rendszeren: ekkortól a városi, 1858-tól pedig a falusi elemi iskolák is négyosztályossá váltak. A népiskolák száma mintegy kilencezerről 12 ezerre nőtt a korszakban. Itt mindenki az anyanyelvén tanulhatott, és ugyan kötelező volt az oktatás, abban a különböző nemzetiségek nem egyformán vettek részt. A németek és zsidók 60–90 százaléka, a magyarok 50–70 százaléka, a szlovákok 40 százaléka, a szerbek 30–40 százaléka, a románok és a ruszinok 20–30 százaléka járt elemi iskolába.

Az államnak kellett megoldania a tankönyvek kérdését is, mert nem minden nemzetiségnek volt korábban népiskolája, tankönyve. De az is problémaként vetődött fel, hogy kik írják a tankönyveket, vagy hogy milyen nyelven, de az is, hogy milyen legyen például az a szlovák nyelv, amelyet egységesként bevezetnek. Az sem volt nyilvánvaló, hogy a román tankönyvet latin vagy cirill betűkkel írják-e, és kik: a birodalom kívülről, Iași-ból hívott erre szakembereket, magyarázta Pap József.

Mivel kevés volt a tanítóképző, a tanítással kapcsolatban is sok rendszerszintű problémát kellett megoldani: kik tanítsanak a népiskolákban, ahhoz milyen vizsgát kell tenniük. Korábban, a Ratio időszakában a kilenc tankerülethez tartozott egy-egy úgynevezett normaiskola, az ott végzettek mehettek el tanítónak, de ez kevés volt, és egy idő után a színvonalukat sem tartották megfelelőnek.

Ezért alapított kétéves, magyar nyelvű tanítóképzőt Egerben 1828-ban Pyrker János László érsek, Szepesváralján pedig egy német nyelvűt, ahova alkalmassági vizsgával vették fel a diákokat, a végén pedig tanítóvizsgát kellett tenniük. További ta­nítóképzők az 1840-es évek közepén nyíltak meg Magyarországon, de ezek is kevésnek bizonyultak.

Az alföldi protestáns központokban, Debrecenben, Sárospatakon úgy képezték a tanítókat, hogy a kollégiumot végző diákok időnként kimentek a népiskolákba, ahol az iskolákat vezető rector mellett tanultak és tanítottak, majd visszamentek a kollégiumba, ahol befejezték a tanulmányaikat. Utána rectorként helyezték ki őket népiskolákba, és az ott összegyűjtött pénzből tudtak kimenni külföldi egyetemekre. Ott a tudás mellett kapcsolati tőkét is gyűjtöttek, majd hazatérésük után választhatták meg őket lelkésznek. Egy kollégiumhoz 250 iskola tartozott. Ezt a rendszert váltotta fel az állami tanítóképzés.

 

Az elit beszéljen németül

A középfokú oktatást jelentő gimnáziumokat 1849-ben egységesíti nyolcosztályossá az Entwurf der Organisation der Gymnasien und Realschulen in Oesterreich nevű rendelet (4 év kisgimnázium plusz 4 év nagygimnázium). A nyilvánossági jogot szerzett iskolákban lehetett az állam által elismert érettségi vizsgát tenni. Ehhez szaktanárokat kellett alkalmazni, szaktantermeket, szertárakat kialakítani, és ez mind pluszköltséggel járt. Sok iskola esetében törést jelentett: amíg korábban középiskolaként tudott működni, az említett fejlesztések nélkül az új rendszer csak algimnáziumként ismerte el. Így nem érettségiztethetett, ezért eleve kevesebb diák iratkozott be oda.

A rendszer az algimnáziumokban jobban tűrte az anyanyelv használatát, a főgimnáziumokban azonban megkísérelték kötelezővé tenni a német nyelvű képzést. A felvállalt germanizáció célja nem egy német nemzetállam, magyarázta Pap József, hanem egy olyan elit létrehozása volt, amelynek különböző anyanyelvű tagjai egysé­gesen németül kommunikálnak egymással. A németesítés ezen formáját 1859-ig erőltetik, volt, ahol sikerült bevezetni, és volt, ahol nem – jegyezte meg a történész.

 

 

A középfokú oktatás nem volt épp tömeges, de a korszakban jelentős fejlődésnek indult, a diáklétszám közel 15 ezerről több mint 17 ezerre nőtt. A magyar diákok felülreprezentáltak voltak a lakosságarányhoz képest, és úgy tűnik, a német nyelv kötelezővé tétele a szlovák diákokat sújtotta leginkább: nemcsak az arányuk, a számuk is visszaesett hét év alatt. A német tannyelv jól láthatóan előnybe hozta a német anyanyelvű diákokat, míg a román diákok számának megugrását Pap József egyértelműen az új intézményeknek tulajdonítja. Ekkor nyitották meg a brassói gimnáziumot, de a kolozsvári gimnáziumokban is megnőtt a román diákok aránya. A más anyanyelvű diákok 1–2 százalékot tettek ki a gimnáziumokban.

A pesti egyetemen is változott a képzés a korszakban: a korábban mindenki számára kötelező, kétéves bölcseleti képzést bölcsészkarrá szervezték, amely általános tanárképző karként működött a középiskolák számára. Ekkor alakult ki az a struktúra, amelynek egyes elemei máig fennmaradtak, például hogy az egyetemi felvételihez gimnáziumi érettségi szükséges, a képzés végén pedig államvizsgát kell tenni. A képzés nyelve egyeduralkodó módon a német volt, és ezt sérelmezték is a magyar diákok.

A neoabszolutista oktatáspolitika minden nemzetiség számára külön egyetemet képzelt el, csak nem volt rá pénz – mondta a történész. Kolozsváron például jogakadémiát szerettek volna létrehozni a román diákok számára, de ugyanúgy nem lett belőle semmi, mint ahogy Nagyszebenben sem. Már ekkor felmerült, hogy Kolozsváron egyetemet is alapítsanak, de erre sem volt pénz, miközben az állam nem tudott mit kezdeni a tradicionális magyar jogakadémiákkal, mert ott olyan tanárok oktattak, akik nem értettek az osztrák joghoz.

Az 1850-es években kialakított rendszert örökölte meg a dualizmus, több eleme napjainkig is megmaradt – foglalta össze a birodalmi központosítás következményeit Pap József. Modernizálták a képzés struktúráját, újragondolták, milyen tantárgyakat és azokon belül mit tanítsanak, súlyt kapott és professzionalizálódott a tanítás módszertana, a pedagógia, a tanárképzés, kialakult a tanítói és tanári életpálya. Egyre hangsúlyosabbá vált az anyanyelv kérdése az oktatásban, és ez csak tovább erősödött a későbbi korszakokban. (Főtér)

Hozzászólások
Szavazás
Ön kire szavaz az elnökválasztás első fordulójában?











eredmények
szavazatok száma 175
szavazógép
2019-03-23: Képzőművészet - :

„Lészen ágyú!” – ünnepi tárlat Kézdivásárhelyen

Március idusát megelőző hétvégén nyílt meg Kézdivásárhelyen az immár hagyományossá vált, magyar nemzeti ünnepet köszöntő tárlat, amelyen háromszéki és brassói képzőművészek tisztelegtek egy-egy alkotással az 1848−49-es forradalom és szabadságharc előtt. A művészek a Kovászna megyei önkormányzat által meghirdetett Háromszék nem alkuszik programsorozathoz csatlakoztak, ennek kapcsán a kiállítás szervezői az idei tárlatot Lészen ágyú! témakörben hirdették meg. A megnyitón Dobolyi Annamária kézdivásárhelyi művészettörtész a festészeti anyagról, Deák Ferenc Loránd műkritikus a grafikákról, akvarellekről, pasztellekről és temperákról, Vargha Fruzsina sepsiszentgyörgyi művészettörténész pedig a szobrokról, textíliákról és kisplasztikákról tartott szakavatott ismertetőt. Az alábbiakban „tárlatvezetésüket” olvashatják.
2019-03-23: Élő múlt - :

Ferenczes István: Veszedelmekről álmodom 2.

Nem tudom, édesanyám tudta-e, hogy apám Zöld Józsiéknál bujkált. Lehet, hogy tudta, lehet, hogy nem. De a hírek, azok jöttek-mentek. Ama kocsmabéli sztálinos devernya másnapjától mind a három faluban (Delne, Csomortán, Pálfalva) arról suttogott mindenki, hogy Ferencz Salamon Imre után jött a fekete autó.