Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Ferenczes István: Veszedelmekről álmodom 2.

2019. március 23., szombat, Élő múlt

Nem tudom, édesanyám tudta-e, hogy apám Zöld Józsiéknál bujkált. Lehet, hogy tudta, lehet, hogy nem. De a hírek, azok jöttek-mentek. Ama kocsmabéli sztálinos devernya másnapjától mind a három faluban (Delne, Csomortán, Pálfalva) arról suttogott mindenki, hogy Ferencz Salamon Imre után jött a fekete autó.

  • Péter Alpár grafikája
    Péter Alpár grafikája

Édesapámnak az volt a szerencséje, hogy nem volt otthon. Fent, Felszegben az öreg Dombi János házát építették. Amíg a bőrkabátosok a néptanács hivatalosságai­val tárgyaltak, azalatt a takarítónő (sajnos, a nevét nem tudom, mert amíg éltek a szüleim, sohasem kérdeztem rá, mint ahogy más sok mindenre sem, amit jó lenne pontosabban tudni) felszaladt a faluvégre, s tudatta apámmal: – Fuss, Imre, fuss, mert utánad jöttek! – Ő pedig meg sem állt a Nyírtetőig. A három falu java minden bi­zonnyal az ő pártján állt, de pontosabb, ha azt mondom: inkább az új hatalmat képviselő helyi kádereket nem tudta bevenni a begyébe. Bizony, hogy hitvány embereknek tartották őket. Csomortánban Zöld Józsi bácsiékhoz is hamar szállhatott a hír, hogy a milicista naponta kétszer is bemegy a Pálfalva 177. szám alá, anyámtól elkéri a személyi igazolványt, igazoltatja s rákérdez: Unde este soţul? Édesanyám nem tudott románul, talán csak értett valamit. Mindig azt válaszolta, hogy: „Nu ştie.” S ezzel el is ment a milicista. Szerintem csak eddig teljesítette az elfogatási parancsot. Mert Traján egy jó ember volt. Tőle nem félt annyira a falu, mint a párttitkártól, a községi pártbizottságtól, a párttagoktól, a népi szövetség aktivistáitól, a besúgóktól, mert tudták, hogy kik ők, hogy honnan jöttek és merre tartanak. Zöld Józsi bácsiéknál édesapám üzenetek nélkül is megtudhatta, hogy keresik, hogy percig sincs biztonságban. És volt annyi joginak nevezhető tapasztalata is, hogy ha elfogják, akkor mint bűnpártoló Zöld Józsi bácsi sem ússza meg a Duna-csatornát. Mert az várt volna rá, hisz keresztapám, a csíksomlyói Lukács Zoli bácsi is valami, az ő sztálinozásához hasonló, rendszerellenesnek minősített kiszólásért került oda. Meghatványozódott volna a lelkiismeret-furdalás, ami a család miatt emésztette.

Döntött. Egy őszi estén vállára vette a hátizsákot, amelyet Zöld néni előkészített, s elindult ki az erdő felé, neki a Csíki-havasoknak, bé Moldova felé. Valószínűleg a havasok közötti falvak, csángó telepek: Kóstelek, Gyepece, Csügés iránt, a régi sólopó úton ment, talán Gyimespalánkáig, Ágasig. Talán ott ült vonatra, mert kisebb volt az esélye annak, hogy igazoltatni fogják, mint a csíki állomásokon. A sólopó úton nem ő járt elsőnek a Salamonok közül, nemzedékekre visszamenően ezen az úton csempészték Aknavásárhelyről a sót a csíkiak. Nem ismeretlen úton indult el tehát Mojnest felé 1952 őszén édesapám, aki egy június 24-én keltezett jegyzőkönyv szerint immár hivatalosan is osztályellenség volt: kulák.

Magyarul írták a nemzetiségi kérdés sztálini megoldásának csillagösvényes útjain. Alapos a gyanúm, hogy készítőinek jó hányada románul sem tudott.

Azért van benne egy-két elírás. Édesanyámnak és húgomnak a születési dátumait pontatlanul jegyezték. Emlékezetem szerint birtokunk is több volt: 1 hektár 99 ár szerepelt azon a vagyoni bizonyítványon, amelyet pár évvel később a középiskolába kellett vinnem. Ne akadjunk fönn ezen, az akkori gazdasági nyilvántartásoknak nem volt erősségük a pontosság. A kereskedésről már szóltam, a kocsmárosság is legfennebb a valóról szól, nem az igazról. A kocsma az apai nagyapám nevén volt, való, hogy anyám állt a pult mögött, de több ment hitelbe, mint a kasszába. A legnagyobb hitelező épp nagyapám volt. A saját fogyasztásra való hitelezést még talán tűrte volna az üzlet, de áldott emlékű, drága Lűtő nagyapámnak rengeteg jó komája, ivócimborája volt. Ők pedig ittak, ittak, az angyalát! Egy kocsmatulajdonos csak nem szégyeníti meg magát egy-két, na jó, lehet, három deci pálinkáért. És miért ne igyon?! Az ő kocsmájában iszik! Édesanyának pedig jó pofát kellett vágni az egészhez, apám pedig – ritkán tett ilyet – egyszer az öreg előtt elkáromkodta magát.

Gazdasági felszerelés tényleg nem volt. Apám pedig nem nagyon művelte a birtokot, mert nem szerette a gazdálkodást. A negyvenes években valóban anyai nagyapám segített édesanyámnak a birtok megművelésében, de amire az ötvenes évekbe érünk, már ez sem ment. Nagyapám is felkerült a kuláklistára! Jöttek a közmunkák, a néptanács gabonájának cséplésén dolgozott hetekig, megizzadt, meghűlt, tüdőgyulladás, vért köpött, tébécé, épp csak éldegélt még egy ideig. Ebben a kulákos időben már László Józsi bácsi (melléknevén Béla) művelte felesben a földjeinket. Én jártam vele, én vezettem a tehénfogatot, tőle tanultam meg a gazdálkodást.

A vagyont örökölték a szüleim. Az a circa 30 százalék csak annyiban igaz, hogy az 1949-es telekvásárlással a Sutrik vagyonát is megörököltük, de azt édesapám 1950-ben leadta az államnak. Ezt úgy harmadik-negyedik osztályos koromban tudtam meg, amikor egy osztálytársammal (aki a négy osztály elvégzése után abbahagyta az iskolát, már keményen gazdálkodott, ennyit akart, semmi többet) kimentük a Hargitára a Kurtafejében lévő kaszálójukra. Onnan hazajövet mondta, mutatta a Holló-tanya mögötti erdőrészen a három és fél hektáros Sutri kaszálót, erdőt, amely fölött már a csíkszeredai állami gazdaság uralkodott.

A rokonokkal is rendben van minden, egyedül unokanővéreim édesanyját, Erzsébet nagynénémet felejtették ki, akik Pesten éltek, onnan jöttek haza a háború végén, készültek már vissza, de egy reggel Lajos bácsi nem ébredt fel többé. Ő is Salamon volt, de a Mundrák-féle. Hát ha még tudták volna róla a referátkészítők, hogy valamelyik gróf Telekinek volt a sofőrje! És aztán a vezérkarnál szolgált!

Amint a másik véleményező, a párttitkár irományából is kiderül, roppant súlyosbító körülménynek tekintették pap nagybátyám létét, aki ekkor már régen Kisbányán, az erdélyi ferencesek egyik gyűjtő-kényszerlakhelyén élte napjait. A vajdahunyadi ferences teológia ajtait ő zárta be s adta át a hatóságoknak a kulcsokat, utolsóként vitték a többiek után.

Ejnye-bejnye, tisztelt bizottság, hogy maguk mennyire felületesen ítélték meg a családunkban dühöngő klerikális reakció helyzetét! Megfeledkeztek legalább még három-négy papról, különösen a többször is „összeesküvő”, börtönöket járt ferencesről, az esztelneki házfőnök páter Szőcs Izidorról, édesanyám nagybátyjáról. A Márton Áron püspök úr bűvkörében élő többiek felsorolásától egyelőre eltekintek, mert megérnek egy külön misét, egy fejezetet, ha a Jóisten is úgy akarja.

Kedves elvtársak, hiányos, felületes, pancser munkát végeztek: nem adatolták kellően édesapám kuláklistás referátját. Immár kár búsulni. Mindenben megfelelt, hisz magatartása rossz, ellenséges, rendszerellenes, bujtogató vala. És a vallása római katolikus, elég oka leve a bizottságnak javasolni a kuláklistára való felvételre.



A párttitkárt a faluban Dupla Sántha Paliként ismerték. Nem tudom, milyen körülmények között veszítette el a fél lábát. Azt hiszem, a fronton érte a baleset. Valamiféle műlábat vonszolt magával, nehezen, félkörívekben mozdította, lökte a másik, ép lába elé. Sötét arcú, megkeseredett ember volt, olyannyira, hogy még a gyermekekkel való viccelődéseiben is volt valami rettenetes. Féltünk tőle. Ő volt a postás. A postát a szomszédjába, a kitelepített kulák, az öreg Ferencz Imre bácsiék módosabb házába rendezték be.

Dupla Sántha Pali innen járta be naponta a falut. Elég nehezen végezte ezt a pártszolgálatért ajándékozott munkakört. Sokszor leült az utcasarki kerékvettető kövekre, s a kocsomában is elég gyakran megfordult. Az osztályellenséget rekcumozó gyűlésekről kiszivárgó hírek szerint elég komisz embernek tartották. „Itt most én vagyok az Atyaúristen” – jelentette ki többször, többek jelenlétében is. Azt hiszem, nem ő volt az egyedüli abban a korban, amikor az emberek, a vezérek, a generalisszimusszal az élen, istenné akartak válni. Dupla Sántha Pál is ilyen helyi kisistennek képzelhette magát. De nem ő volt az első ezen a tájon, aki szertelenségében többet képzelt magáról, mint ami valójában volt. (Lásd a bűnfenyítő bizottság által vallatott csatószegi Kováts Józsefet, aki a káplár György Józsefről azt mondja: „És azután magam is találkoztam véle, és mondotta nékem: meg kell lenni, hogy katona legyek, mert ha nem, főbe lő, melyet ugyancsak másoknak is mondotta… Az említett káplár azt is mondotta egy alkalmatossággal a faluban: ő a mi föld-istenünk, őtet imádjuk.”)

Dupla Sántha Palit nem kellett sokáig imádni. Az évre pontosan nem emlékszem, az ötvenes évek első felében, de mindenképpen Sztálin halála után, egy derűsebb nyári-őszi napon futótűzként terjedt a hír: felakasztotta magát. Tettének oka pedig nem valami ideológiai meghasonlottság, netán az osztályharc gyalázatosságai miatt rátört lelkiismeret-furdalás, hanem egyszerű sikkasztás volt. Elpallta, elitta, elkártyázta a posta pénzét. Nem lehetett nagy összeg az, hisz a kétszáz házas kicsi faluban talán még állami nyugdíjas sem volt abban az időben, akinek havonta kellett volna fizetni nagyobb összeget. Néhány újság-előfizetés, bélyeg, kis értékű postai műveletek, talán még a fizetése értékét sem érte el a havi inkasszó. Kicsi pénz, apró banik képezhették a sikkasztás tárgyát, de mit szól majd a párt, ha kiderül?

Dupla Sántha Pali, a Román Munkáspárt csíkpálfalvi alapszervezetének titkára levonta a konzekvenciát: önkezével véget vetett életének. De a párt nem hagyta el halálában sem. Olyan kommunista temetést rendeztek, hogy híre ment hét határon. Pap nélkül történt az egész, de ez nem csak ideológiai okokból. Az öngyilkosokat katolikus vidéken az utóbbi időkig mindig is pap nélkül, mi több, a temetőkerten kívülre hantolták el. A pálfalvi párttitkár vörös zászlóval leborított koporsóját a temetőben hantolták. A rajontól jött elvtársak búcsúztatták, s néhányan, akik tudták, elénekelték az Internácionálét. A koszorúkon a sarló és kalapács mellett ott ragyogott a vörös csillag.  



„Az 1763-ik év szomorú előjelekkel köszöntött be: január 6-án rémes tünemények látszattak az égen, tüzgomolyon ülő lovag, mely Madéfalvától Csík-Szereda felé vonult, tüzes kardot forgatva kezében; egy 6 kecske által vont tüzes kerék, melyet fő nélküli ember követett (bizonyosan valamely üstökös)” – olvasom Losteinernél. P. Losteiner Leonard OFM, csíksomlyói ferences szerzetes, a Csíksomlyói Római Katolikus Gimnázium tanára a 19. század fordulóján hatalmas művében, a Chronologia topografico-geografico provinciae Transilvania et Siculiában elsőként szedte egybe Csíkszék történelmét és földrajzát, amelyben eléggé részletesen leírja a madéfalvi veszedelem történéseit. Ilyen s ehhez hasonló dolgokat olvasok, olvasgatok kis hazám történetéről, s akkor csodálkozom, hogy borzalmasakat álmodom. Beigazolódnak ezekből a lektúrákból eddigi sejtéseim, hogy a történelem időről időre, ha más szinten, más minőségben is, megismétli önmagát. Bele lehet őszülni az ilyen felismerésekbe és álmokba.

(folytatjuk)

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 717
szavazógép
2019-03-23: História - :

Ennyin múlt, hogy nem vált németté a teljes magyar elit

Az állam vagy az egyház tanítson-e és kiket, milyen pénzből, milyen nyelven és milyen tankönyvekből a Habsburg Birodalomban? Mennyire legyen intenzív az elmagyarosítás abban a korban, amikor Magyarország lakosságának fele nem magyar, de az etnikai szellemet nemcsak hogy kiengedték a palackból, hanem már fegyvert is fogtak érte? Oktatással megnyerhetők vagy feloldhatók az etnikai konfliktusok békeidőben? Ezeken a kérdéseken segített morfondírozni dr. Pap József, az egri Esterházy Károly Egyetem oktatója az Erdélyi Múzeum-Egyesület kolozsvári előadótermében, ahol a Bach-korszak és Ferenc József osztrák császár oktatási elképzeléseit vázolta a Korunk Akadémia idei sorozatában.
2019-03-23: Magazin - Iochom István:

Örmény nemzeti est a Vigadóban

A Zöld Nap Egyesület szervezésében mintegy hatvan érdeklődő jelenlétében tartották meg a tizenhetedik nemzeti, illetve a negyedik örmény estet szerdán a kézdivásárhelyi Vigadó dísztermében. Az első örmény estre 2012. április 12-én került sor Gayane Asatryan előadásában, aki hét éve Ozsdolán él, a másodikat és harmadikat 2017. január 26-án és december 12-én tartotta Zhenya Ohanyan, illetve Haykuhi Haratyunyan.