Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Farkas Árpád 75 éves

2019. április 3., szerda, Kultúra

Csak biztass

Te csak biztass, akárcsak eddig tetted, e kerek 75. előtt is, mint ama mágusok, kiket babonásan becsültek, biztass a történelem mélyeiből feltörő szóval, mert itt, a történelem tetején az eget most is tartanunk kell, annyi a hazugság, hogy ránk akar roggyanni, s a kormány ma is szabad ösvényeket tapos ostobaságnak, asszimilációnak...

Biztass hát, mondd, hogy Erdély kell neked, hogy akkor is otthont keressünk itthon, amikor az olcsó irredentizmus és fantáziátlan sovinizmus továbbra is szítja parazsát, mert Erdély kell nekünk is, itt legyen a sírunk – de inkább a házunk.

És mesélj is, hogy majd magunk is meséljünk, tömör mondatokkal, melyek szabad lélegzetet követelnek, aztán csak hallgass, s mi is csendben leszünk, mert úgy fogan a gondolat, s hogy meghalljuk: az üvöltésen túl már érik a csend, s bár sokan most is parázs dühvel ontják rágalmaikat az erdélyi, székelyföldi magyarságra, egyszer csak eljön (visszatér?) az idő, amikor élünk békésen egymás mellett, több náció fiai, kikkel még lehet, tréfásan köszöntjük egymást, esetleg verset írunk zivatarról és szép vasárnapról – bár az is lehet, mégiscsak jobb, ha a verset hagyjuk a költőkre, még mindig jobb, ha ők, mint ha mindannyian.

De addig is, te csak biztass, 75. után is.

FARCÁDI BOTOND

 

 

Bogdán László: A régi kocsmák

 

Farkas Árpádnak, a hetvenötödikre

 

Sugás

 

...És mi csak ültünk a Sugásban. A problémák összekuszálódtak,
 a pártban öntisztulási folyamatok, nagy átrendeződések
követték egymást, hogy azután példásan még rosszabb legyen minden.
Különös fényben ragyogott a Nagy Protokoll...
...És mi csak ültünk a Sugásban: megtörtént az ideológia,
zajlottak a dolgok, begyűrűztek a történetek, az elvtársak
őrült táncban követték egymást a vezető posztokon,
útra keltek a vándorcigányok és a veres hangyák, megalvadt
a tej, elrepültek a sült galambok, fortyogott a puliszka.
Gyűltek a tanulságok, az él-táncosok Moszkvára vetették
vigyázó szemük, de Párizsra kacsingattak...
Gyerekeink felnőttek, dolgaink romoltak, öregedtünk,
egyre kilátástalanabbak lettek a viccek is. Eltűnt a jövő.
Elszálló szeretőink Friscóból, Stockholmból üzentek: „gyere!...”

 

Kripta

 

...És mi csak ültünk a Kriptában. Vodka. Sör.
/ha éppen nem volt olajos, jól is esett.../
Egyre többen álltak fel az asztaltól és indultak el
Napnyugatra vagy a Boldog Vadászmezőkre,
„mely vadászmezők – mondotta volt egy szerb származású,
de németül beszélő, marxizáló indián / a la Defa Berlin / –
ránk várnának, ha lennének, de sajnos nincsenek,
ezért itt a földön kell irtani az imperialistákat!...”
...És mi csak ültünk a Sugásban. Nyár lett és tavasz és tél
és megint lassú, méla-kóros székely-sárga őszök jöttek,
megkezdődött a falurombolás és mi a megmagyarázhatatlan
események résein át, félszemmel az emberarcú buldózereket figyelve
egymás elszánt arcába meredhettünk, miközben feltámadt
és úszult a xenofób nacionalista propaganda és nem volt holnap!

De azután mégis eljött és ilyen lett!

 

 

Farkas Árpád: S nem rogyik alá az ég!

Nem értem bár, de mégsem csodálkozom, hogy  a hivatalos román politika és alázatos szolgálatába szegődött televízió oly ádáz következetességgel, parázs dühvel ontja rágalmait az erdélyi, legutóbb székelyföldi magyarságra, miszerint e hitvány népcsoport (1.) elmagyarosította volna számfölényben lévő tömegeit; (2.) lerombolta ortodox templomait; s következetes lévén asszimilációs nekiveselkedésében (3.) ma sem hagyja anyanyelvén tanulni a románság gyermekeit.

Ez a magván kelt, olcsó irredentizmus és fantáziátlan sovinizmus mindig ugyanazt a parazsat szította, nincs amiért csodálkozni, ha tudós történész szemrebbenés nélkül hazudik a Székelyföldre elnemzetlenített jobbágytömegeket, mely falvakban szabadrendiség uralkodott mindég jobbágyság helyett, a másik sírfeliratokat elemez, ugyancsak tudós ábrázattal mondván: az Oláh János Ioan Romanul volt hajdanán, nem vévén észre, hogy a – kicsire nem adunk – névadástörténet-hamisítás közben sírgyalázásba is keveredik; nincs mit csodálkozni, mondom, ha valaki ott a hegyen túl faragott egyszer magának egy jó nagy hazugságot, annak neki is támaszkodik s addig dédelgeti, míg emlékmű nem válik belőle.

Való, hogy nem kellene minden szurka-piszkára felszisszennünk, de mikor saját panaszainkkal sírják szembe a szemünket, s ily rozsdás késekkel döfködik oldalunkat, nem oly vastag a bőrünk, hogy ne lássuk döbbenten, az orcátlanság oda fajult: most már a közvetlen környezetünkben, mellettünk élők is hazudják: gyermekeik nem járhatnak iskolába, őket pedig elnemzetlenítjük.

S a kormányt képviselő prefektus rendeletben adja áldását e hatalmas ostobaságra. Mely dehogyis ostobaság! – újabb szabad ösvények taposása a 70 esztendős, ellenünk uszuló asszi­milációnak.

Ha a romániai magyarságot feltartott kézzel látjuk, nem azt jelenti, megadta volna magát. Az eget tartjuk, hogy annyi hazugságtól ránk ne roggyanna.

 

Farkas Árpád: Kell-e nekem Erdély?

Még ráunhattam volna e kérdőjelre is, de csak nem hagynak vele békén. Legutóbb az Európa Parlament két jeles képviselője keresett fel a dilemmával, miszerint széles e földkerekségen nem találkoztak ilyen történelmi tudathasadásos állapottal, miszerint s jelesül két, látszólagosan szemben álló fél harsog; egyfelől: a román sajtó egy része, legfőbb hírközlő eszközével, a televízióval az élen a legtermészetesebb hangnemben értekezik arról, hogy a magyarok el akarják csatolni Romániától Erdélyt, sodorván magukkal az utca népét is, mely képéből kikelvén üvölti: „Meghalunk, harcolunk (igen, ebben a nevetséges sorrendben), Erdélyt nem adjuk”, másfelől a legutóbbi magyar kormányok, valamint a romániai magyar kisebbség legilletékesebb szervei hangsúlyozzák körömrágásig: isten őrizzen attól, hogy magukénak vindikálnák ezt a nemzetközi békeszerződések-meghatározta sorsú országrészt.

Nem értik, persze hogy nem értik a más demokráciákhoz szokott parlamentek, így hát elmesélem, hogy az a magyar kormány is sértegeti e tájrész többségi lakosságát: ellenőrizetlen lapjaiban olyasmit állítanak, hogy a fenének van szüksége hatmillió olyan fölbujtható románra, melynek egy része nem azért lázad, mert patikáiban a legelemibb gyógyszerekhez sem jutni, hanem mert valamely gyógyszertárra más nyelven is kiírják annak nevét, valamint olyannyira manipulálható volt kommunistái által, hogy még azért is botot ragad, ha leendő orvosai anyanyelvükön óhajtják tanulni a medicinát. Másfelől: szítja parazsát még egy népbujtogató szervezet, melynek elnöke, saját hülyeségére rádöbbenve, épp lemondott ugyan, de maradt egy másik, nevezett Coja alelnök úr, ki a Kossuth rádiónak adott interjújában imigyen riogat: Való igaz, hogy a mai magyar kormány nem kéri Erdélyt, de jöhet majd egy másik, mely majd igényt tart rá! Ő legalábbis – hangsúlyozza a riporternek –, ezt tenné helyében. (Egyszóval: pánromán gerjedelmében még egy szomszédos állam kormánya fejével is gondolkodna.)

Hát bolonduljanak meg nélkülem ezek az urak. Én a magam részéről ugyanis igényt tartok Erdélyre. Itt születtem, minden ősöm csontja itt porlad, sem Bukarestbe, sem Budapestre nem futamodtam fehérebb kenyérért. Most készülök otthont vásárolni a beszédes nevű Testvériség utcában, élve akivel még lehet, légyen bármilyen náció fia, testvériségben. Sírom is itt legyen, mert kell nekem, s meg is illet ez a föld. Punktum.

 

Farkas Árpád: Csak biztassatok

Időnként az a derengő érzésem, hogy mégiscsak élnek emberek a földön, akik nem írnak verseket. Ez azért különösen említésre méltó, mert köztudott, hogy mindenki ír, írt, írni fog – pontos információink vannak hadvezérekről, kik sátraik félhomályában, csata előtti estéken strófákat róttak titkon, és a fél-analfabéta uralkodóról, ki félholtra korbácsoltatta kamarását, amiért dugdosott költeményeiről állítani merte, hogy azok bizony gyöngék. Verset tehát mindenki ír, aki volt már szerelmes és naplemente-tájt kemény marokra fogta díványpárnája csücskét, arcát beletörölte, s legalább három – mágikusnak tűnő – szót suttogott.

A költők nagyon jól tudják, hogy mesterségük ilyeténképpen régóta kipróbáltatott – s meglehetősen tartózkodóak. Nagy János bemutatkozáskor gyakran hozzászorítja a kézfogáshoz azt is, hogy ő bizony műbútorasztalos. Kis Jóska nemigen passzítja a parola mellé címét, miszerint ő – költő.

Amolyan kisjóska vagyok én is. Közvetlen környezetemben egyre inkább sejteni vélik, hogy milyen lovat abrakoltatok, még abrak is kerül, de isten engem ne segéljen, ha nem szólnak meg néha a nyargalászásért. Persze, becsülésem – az is megvan. Kapu alá ver be az eső, s utánam veri távoli tanárismerősömet, aki magáról vizet lepallóban így köszön: „Valami verset kéne írni, hogy álljon el ez a zivatar!” A nehezen társalgásba keveredő, konvenciókkal birkózó és alulmaradó ember hegeli bölcsességével adom vissza a szót: „Hát, bizony.” Félreértés ne essék, ismerem már ezt a hanghordozást, falumbéliek is könyököltek át véle a kerítésen: „szép vasárnapunk van, ezt verselje meg, tanár úr!”; autóbuszmegállónál mellém toppanó barát szólott: „nem jön ugye, na, erről írj verset!”; erdőlő munkás kacagott rám a térdig hóban: „na, most csináljon költeményt!” Számtalan féltréfás megrendeléssel tarsolyomban tudom, hogy mindez amolyan tollforgató embernek járó jónapotot köszönés, mellyel a címző közölni kívánja azt is, hogy tudomása van a címzett irodalmi mesterkedéseiről.

És ugyanakkor azt is tudom, hogy a magamfajta vékony igéjű prófétáknak eme szemérmes becsülése igen megtisztelő, s hogy a tréfa fele onnan kél, ahol még babonásan becsülték a mágust, ki valóban elállította egy tercinával a zivatart, s a vasárnapoknak is csodás lengetegséget adott – tehát: a történelem mélyeiből.

Lévén, hogy az élő mindig a történelem tetején: kapualjaiban, autóbusz-megállóinál és kertjei alatt él, egyik lábamról a másikra állva kérem vidám barátaimat és ismerőseimet, csak biztassanak, rendeljenek, majd írok valamit. Ugyancsak féltréfásan és szerénytelenségem tudatában teszem hozzá: még mindig jobb, ha én, mint ha mindannyian.

(Részletek Farkas Árpád megjelenés előtt álló próza és publicisztikakötetéből)

Hozzászólások
Szavazás
Részt kíván-e venni a májusi európai parlamenti választásokon?







eredmények
szavazatok száma 736
szavazógép
2019-04-03: Magazin - :

Kossuth temetésének 125. évfordulójára

Kiállítás nyílt Kossuth Lajos (Monok, 1802. szeptember 19. – Torino, 1894. március 20.) temetésének 125. évfordulójára a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, a Nemzeti Örökség Intézetének Múzeumában.
2019-04-03: Pénz, piac, vállalkozás - Ferencz Csaba:

Be kell jelentkezni a nyilvántartásba (Civil szervezetek / egyházak)

A hónap elejétől a cégek támogatását igénylő civil szervezetek és egyházak kötelesek regisztrálni az adóhatóságnál. A módosítás idéntől érvényes, amennyiben egy vállalkozás nem a megfelelő módon regisztrált civil szervezetet, illetve egyházat támogat, az átutalt összegeket nem írhatja le adójából. A regisztrált szervezetek listája április elsejétől ellenőrizhető a hatóság honlapján.