Egy faluban élt egy gazdag ember, akinek sok földbirtoka, kertje, rétje, szőlője és erdeje volt. Volt neki két fia is, akik teljesen ellentétei voltak egymásnak. A nagyobbik szorgalmas és kitartó volt, aki kora reggeltől késő estig dolgozott. A kisebbik nagyon könnyelmű volt, reggel nem szeretett jókor kelni, este nem szeretett korán feküdni, mindig csak mulatságon járt az esze. Az apja búsult kisebbik fia miatt, gyakran mondotta neki: „Mi lesz belőled, fiam?” Egyszer a kisebbik fiú azzal állott elő: „Apám, szeretnék elmenni a világba, hogy sokat lássak és tapasztaljak. Add ki a vagyonból az én jussomat”. Az apa azt gondolta, hogy a szülői házon kívül a fiú talán jó tapasztalatot szerez, s kiadta a vagyonból az ő részét.
A fiú vidáman ment el hazulról. Sok pénze volt, ezért mindenütt mulatozott, sok barátja is volt, akiknek fizette a mulatságát. Egyszer azonban a pénze elfogyott, s akkor barátai is otthagyták.
Elhatározta, hogy munka után néz, nehogy éhen haljon. Abban a városban, amelyben volt, senki nem tudta alkalmazni, mert semmi munkához sem értett. Falura ment munkát keresni, a falusi gazdák azonban nem bíztak benne. Igen finom volt a keze, s nem hitték el, hogy dolgozni tudna. Végre egy gazda mégis felfogadta a disznókat őrizni. A gazda fösvény ember volt, nem adott rendes eledelt az ifjúnak, hanem csak a disznók eledeléből jutott neki. Mikor ilyen sorsra jutott, az apja gazdaságára gondolt, ahol a legutolsó napszámosnak is tisztességes eledele, kenyere van. Elhatározta, hogy hazamegy, és megkéri az apját, hogy fogadja be a szolgái közé.
Az apja otthon sokszor gondolt fiára, midőn a mezőn volt. Szomorúan vágyódva nézett arrafelé, amerre a fia elment, hogy vajon nem jön-e vissza? Egy napon meglátta, hogy jön a fia. Mozgásáról, alakjáról megismerte. Ruhája rongyos, arca sápadt, szeme beesett volt. Az apa elébe ment. A fiúnak a lélegzete is elállott, hogy vajon mit mond az apja, nem fogja-e elűzni hazulról. Az apa, amint a fiúhoz érkezett, megölelte és megcsókolta. A fiúnak könnyes lett a szeme, térdre borult, átölelte az apja lábait, és azt mondta: „Atyám, vétkeztem ellened és az ég ellen, nem vagyok méltó, hogy többé fiadnak neveztessem. Fogadj be a szolgáid közé.” Az apa azonban felemelte, újból megcsókolta a fiát, és kézen fogva hazavezette. Szolgáinak örömmel újságolta: „A fiam hazajött. Vegyétek elő a legszebb ruhákat, húzzatok gyűrűt az ujjára, cipőt a lábára, öljetek le egy borjút. Csapjunk nagy lakomát, mert az én fiam halott volt (azt hitte az apa), és ismét élő lett, elveszett volt, és megtaláltatott.”
Amikor a földön járt Jézus, szívesen tanította azokat, akik hozzá fordultak. Ezt a történetet is ő mesélte az embereknek, azt tanítva általa, hogy az Isten olyan mihozzánk, mint a jó apa gyermekeihez. Ha megtérünk, megbocsátja bűneinket. Ezért nekünk is meg kell bocsátanunk mások bűneit, ha látjuk, hogy jó útra tértek.
