A felnőtteknek szóló prózai színházi előadások között, akárcsak a bábelőadások esetében, négy igazi újdonságot kínált a szentgyörgyieknek a városnapok kulturális hete.
Ki-ki maga döntheti el, hogy technikai bravúrnak vagy inkább technikai buktatónak értelmezi azt a szokatlan lehetőséget, amelyet felkínált a közönségnek Adrian Sitaru rendező a kolozsvári Állami Magyar Színház Illegitim című előadásában: a színpadon látható produkciót egy filmen is végigkövethettük a rendelkezésre álló fejhallgató és szemüveg (VR-technológia) segítségével.
Az előadás úgy kezdődik, hogy a játékidőbe hosszan benyúlóan próbálják megérteni a nézők a szemüveg és az elé illesztendő mobiltelefon használatának csínját-bínját, többen segítséget kérnek a technikai felelőstől, aki nem győzi magyarázni, hogy mit hogyan kell nyomni és tartani, hogy megfelelőképpen működjön a szerkezet. Végre elkezdődik az előadás, mi pedig próbálgatjuk a szemüveget, de abban még nem az történik, amit a színpadon látunk, vagy már nem az, ki tudja... Levesszük, újra feltesszük, várjuk, hogy valahogy szinkronba jöjjön a két produkció, aztán megértjük, hogy ez nem sikerülhet, hisz a színpadon nem robotokat látunk, hanem színészeket, akik mély átéléssel játszanak, így a szöveget nem tudják másképp időzíteni, mint ahogy a helyzet itt és most megkívánja.
A filmen ugyanaz a szöveg, ugyanazok a szereplők, helyzetek, díszlet, csupán annyi a különbség, hogy ott valódi lakásban beszélgetnek, amelyben egy ódon faliórát is láthattunk, az ablakon át pedig látszik a téli világ, nem díszletfalak és mesterséges fények teremtik meg a beszélgetés háttérhangulatát. Nagyobb is az a tér, és mintha közvetlenebb is lenne benne a játék, egyes szereplőknek pedig más a frizurájuk, ruhájuk, de alapjában véve ugyanazt a történetet látjuk. Az előadás átlátszó zöld fátyol mögött zajlik, mintha ezáltal egy kicsit távolabbra akarták volna tolni tőlünk, a film pedig olyan közel hozza a látványt, mintha magunk is ott ülnénk abban a bizonyos szobában. Feltesszük, levesszük, nézzük és mást hallunk, halljuk és mást látunk, miközben önkéntelenül is viszonyítunk, összehasonlítunk.
Közben pedig Bács Miklós és színésztársai a lehető legigazabb színházat varázsolják a színpadra, iszonyú mélységeket nyitnak a történetben, maximálisra feszítve a replikákat, nagyszerűen bontják ki a jeleneteket. Duplán küzdenek a figyelmünkért, és amikor végre sikerülne lekötniük azt, koppan a földön egy telefon, feltűnik, hogyan kínlódnak egyesek a fejhallgatóval, és a technikusok, amint a sorok között jönnek-mennek, hogy megoldják a gondokat.
Az előadás egy vasárnapi ebéd idejére nyújt betekintést apa és gyermekei életébe, ahol váratlanul megjelenik egy idegen nő, és arról beszél, hogy a ház, amelyben élnek, már nem az övék, mert visszaperelte a családfőtől, akit azzal vádol meg, hogy egykor a Securitaténak dolgozott. Távozása után persze azonnal kitör a háború, a gyermekek megpróbálják kideríteni apjuk féltve őrzött titkait.
A film végén az egyik szereplő észreveszi, hogy figyeljük őket, miközben az előadásban ugyanez a szereplő a telefonját bámulja. Mintha a közösségi hálók világába érkeztünk volna, ahol örömmel kukkoljuk mások magánéletét, de közben tudjuk, hogy minket is figyelnek. A párhuzamos világok között alig lehet kideríteni, hogy hol a határ múlt és jelen, film és valóság között.
A homokszörny című keserű komédiával érkezett Sepsiszentgyörgyre a galaci Fani Tardini Színház társulata; Székely Csaba szerelemről szóló darabja üres térben játszódik, de tele van lüktető energiákkal. A padló fehér-fekete kockás, akár egy hatalmas sakktábla, a háttérben üres képkeret (később kivetítő), két piros női cipőnek álcázott ülőalkalmatosság és néhány ugyancsak széknek használt kocka, amelyek belsejében mindig más színű fények gyúlnak, és ezek által alakítják ki a színészek a folyamatosan változó játékteret. Ennyi a díszlet Andi Gheorghe rendezésében, és ugyanilyen szikáran szűkmarkú a kellékek listája is.
Jelenet A homokszörny című előadásból. Fotó: Codra Botond
A szereposztást öt férfi és öt nő alkotja, akik Székely Csaba szerint elégedetlenek, csalódottak, férfigyűlölők és nőfalók, akiknek kapcsolatait a birtoklásvágy és az érzelmi függés jellemzi a leginkább. Ennek megfelelően nagy, komoly szerelmi jelenetek sincsenek közöttük, inkább csalások és csalási kísérletek vannak, és állandóan félresikerül a kommunikáció. A homokszörny nem könnyű vígjáték, de ez a rendezés mégis erről az oldalról közelíti meg a témát. Játékosan mutatja be a férfi-nő kapcsolatok örök játszmáit, a se veled-se nélküled állapotát, és persze más örökzöld témák is terítékre kerültek: a nők előtti menőzés, a félresikerült félrelépés, a nőcsábászok tuti tippjei, a kamaszszerelem és rengeteg közhely a nőről, akit egyes férfiak nem tartanak túl bonyolult teremtménynek, mégsem boldogulnak vele.
Aki épp nem játszik, az a játéktér széléről figyeli a társait, és ahogy a két-három szereplős jelenetek követik egymást, lassan összeáll egy nagy tabló a mozaikkockákból. Kiderül, hogy ugyanazok a személyek haladnak tovább jelenetről jelenetre, izgalmas felfedezni, hogy ki kivel milyen viszonyban is van valójában. És egyre tágul a történet, míg végül eljut az abszurd határáig. És éppen akkor, amikor rádöbbenünk, hogy a szerelemről vallott lila közhelyeink mennyire távol állnak a fanyar vagy nevetséges hétköznapi valóságtól, az egyik szereplő elmeséli a homokszörny titokzatos történetét. Igen, talán ehhez is hasonlít a szerelem...
Vidáman állapítottuk meg a végén, hogy akkor is átjön a szöveg mélysége, ha a játékosság dominál az előadásban, ha nem aggatunk kőkemény hangsúlyokat minden mondatra. Ebben még van, amit tanulnunk román kollégáinktól...
A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház Albu István által rendezett előadása előtt nem gondoltam volna, hogy ekkora meglepetés érhet még Három nővér-ügyben, hogy Csehov drámája eredeti formájában ilyen frissen tud megszólalni manapság. Hogy nem kell vágni, durva beavatkozásokat ejteni a szövegen ahhoz, hogy újat tudjon kibányászni belőle az ember.
Jelenet a Három nővér című előadásból. Fotó: Klárik Loránd
Itt nem volt megcsonkítva a szöveg, filmszerűen természetes volt a színészek játéka, és mégis szokatlan volt a produkció, mindenekelőtt a helyszínek miatt. Az eredeti szöveg négy felvonását négy különböző térben láthattuk, és a végére valami óriási, mindent átfogó építményként állt előttünk Csehov remekműve, amelynek árnyékában egyszerre érez az ember szorongást és végtelen nyugalmat.
Már az első benyomás meglepő, hisz a színházba belépve a közönség elé lépünk. A játéktér az előcsarnok egy része jobbról és balról a terembe felvezető hosszú lépcsősorral, a három nyitott ajtón át pedig kilátunk az utcára, ahonnan a szereplők egy része érkezik. Micsoda színpad! A tavaly elhunyt Prozorov tábornok hatalmas házában vagyunk, ahol a nővérek barátaikkal együtt ebédelni készülődnek. Tuzenbach főhadnagy lóháton érkezik, Natasa taxival, a járókelők kíváncsian figyelik, hogy mi zajlik a színház előtt, a közönség pedig nagyszerűen szórakozik. És időnként kimennek a színészek az utcára, vagy kikiáltanak, például azt a replikát, hogy csak munkával lehet szebb életet teremteni, és eljön az idő, amikor mindannyian dolgozni fogunk. A tábornok szobra és az asztalok-székek is mind be vannak vonva nejlonnal, mintha már elő lennének készítve a Moszkvába való költözéshez. Mintha minden csak ideiglenesen lenne itt, pedig érezzük, hogy ezek a furcsa emberek az álmaikkal valahogy itt ragadtak ebben a hatalmas házban, az egykori dicsőség megfakult emlékeivel, az elmúlás különös hangulatával. Ahogy Csebutikin doktor érkezik a hosszú lépcsősor tetejéről, mintha a túlvilágról érkezne, és ugyanúgy Andrej is.
A második jelenet a Háromszék Táncstúdióban játszódik, ahol Moszkva van berendezve a színpadra, de ez nem az igazi Moszkvát jelenti, hanem egy különös szobát, ahol testet ölt a szereplők álomvárosa. A bútorok-székek moszkvai épületeket ábrázolnak, a földön műhó van szőnyeg helyett, mintha valóban az orosz főváros utcáin sétálnának a szereplők. És nagyszerűen idézi a kinti világ hangulatát a díszlet, mert végig süvít a szél, vastag ruhákban érkeznek kintről az emberek, az uralmat lassan átvevő Natasa pedig szánkózni készül a polgármesterrel.
A harmadik felvonást a nagyteremben láthatjuk, a vörös fény és a leolvadó falak gyönyörűen érzékeltetik a tűzvész hangulatát. A padlásszerű térbe összegyűlt emberek pedig még mindig nem változtak, csak még jobban ordít belőlük a tehetetlenség. Az Andrejt alakító Bocsárdi Magor hegedűszólója a felvonás végén lenyűgöző. Az utolsó felvonás helyszíne a színház belső udvara, ahol már igazi szélfúvásban követhetjük végig az eseményeket, ahol már egészen ránehezedik az érzékeinkre a színház falait is beborító nejlon recsegése. És visszhangoznak a szavak, és Natasa ruhákat dobál ki az ablakon, Anfisza pedig aláírni való iratokat. És miközben Andrej babakocsit tologat, Szoljonij párbajra készül a fenti átjárón, Tuzenbach pedig búcsúzkodik... Minden olyan valószerűtlen, és szinte kézzel fogható a boldogtalanság. Most már tényleg indulniuk kell, de valójában semmi nem fog lényegesen megváltozni az életükben. Az egész világ be van csomagolva, és tudjuk, hogy mennünk kell, mert csak átutazók vagyunk, mindennel együtt, ami körülvesz bennünket: mindennapi tárgyainkkal, biztonságos lakásainkkal, a Notre-Dame-hoz hasonló hatalmas templomainkkal... Szeretnénk továbbállni, új életet építeni, boldogok lenni, eljutni a magunk Moszkvájába, vagy egyszerűen csak felrepülni valahová a tavaszi éjszakába Irina galambjával. De minél szebbet álmodunk, annál jobban fáj a tehetetlenségünk, és a tudat, hogy néhány száz év múlva már senki sem fog emlékezni ránk. És ahogy ott álltak magukba roskadtan, megjelent közöttük Csehov, és mosolygott.
A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház idén újra közönségbarát előadást hozott el a Szent György Napok nézőinek, Bartis Attila Romlás című drámáját a társulat egyik színésze, Mátyás Zsolt Imre vitte színre.
Jelenet a Romlás című előadásból. Fotó: Sánta István
A darab két alaptémája a szerelem és a halál, de mindkét témát közhelyesen egyszerű módon járja körül a szöveg, így aztán a színészeknek sem túl hálás feladat úgy tolmácsolni a történetet, hogy a mai művészetkedvelő néző azt komolyan vehesse. És valójában a rendező sem segíti őket ebben a nagy kínlódásban, csak elvárja tőlük a Sztanyiszlavszkij-féle lélektani azonosulást, amitől végig a giccs határán mozog a produkció. Nem csoda, hogy olykor képtelenek voltak helyzetbe hozni a szöveget, inkább azt találták ki, hogy egymás mellett állva szavalják, kifelé a közönségnek. Minden bizonnyal izgalmasabb előadás született volna, ha komolyabban beavatkoztak volna a darabba, vagy ha időnként például balettbe váltottak volna. Reménykedtünk, hogy egyszer csak kiderül: nem gondolják komolyan. Sajnos, nem így történt. Hazafelé menet azon gondolkodtam, hogy vajon a szappanoperák hősei hiszik-e azt, amit könnyek között alakítanak, vagy egyszerűen csak hülyének nézik a közönséget...
