Pénzügyi rövidzárlat és a gondviselés
Az abszurditás csúcsa: ha a főszékesegyház tetőzetét nem restaurálják, a tragédia elmarad. Egyelőre. Nem elszigetelt esetről van szó, csak a többiek nem kaptak ekkora nyilvánosságot, és jelentőségük sem vetekedett a keresztény Európa egyetemes jelképével. 1972-ben a nantes-i katedrálison kukorékolt a vörös kakas, 2013-ban a La Rochelle-i városháza, illetve a párizsi Szent Lajos-sziget Lambert Szállodája, 2016-ban pedig az auxerre-i katedrális égett meg.
És az ördögi „forgatókönyv” szinte mindig ugyanaz: a tetőn, farengeteg közepette történő ólom-, illetve cinkforrasztás vagy elektromos rövidzárlat indítja el a lánglavinát. 1836-ban a chartres-i katedrális tetőzetét tette semmivé az emésztő tűz, amelynek szintén a munkahelyi hanyagság volt az oka. A biztonsági intézkedések alig fejlődtek, ha ilyen vérlázító eset megtörténhet. A szakértők régóta figyelmeztettek a veszélyekre a szabályozás hiányosságai miatt. A demokrácia jellemzője mindenhol a hatóságok közönye, s mellette az állampolgári kötelezettségét mellőző, élvezethajhász tömegember.
A Kulturális Minisztérium „sosem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna alapon” állt a kérdéshez, azért is, mert nagyon kevés a pénz a történelmi jelentőségű épületek állagmegőrzésére.
Hervé Liffran írta két nappal a tragédia után a Le Canard enchaîné hetilapban, hogy arra a több mint kétszáz történelmi jelentőségű ingatlan karbantartására – ebből 86 katedrális –, amely a francia állam kezében van, a kormány csak 18,82 millió eurót irányzott elő idén. Ez alig valami. A párizsi Notre-Dame esetében a 210 millió eurót igénylő restaurálási munkára a minisztérium 40 milliót engedélyezett 2029-ig. Vagyis évente négymilliót, noha csak az állványzat felállítása kétmilliót emésztett fel. A pénztárca-nyitogató milliárdos mecénásokra és a gondviselésre volt bízva a többi.
Marcel Gauchet (fotó), a Le Débat folyóirat filozófus főszerkesztője, világnyelvekre lefordított könyvek szerzője másnap délután fogad a Szajnához közeli Gallimardnál. Ifjúkori olvasmányaim híres kiadója egy patinás zsákutcában gubbaszt, mint manapság az európai kultúra. Hetekkel korábban egyeztettünk időpontot. A tegnapi tragédiáról nem beszél, tapintatból én sem hozom fel. Megérteni a francia boldogtalanságot (Comprendre le malheur français) című könyvét szeretném lefordítani, mert ez a legutóbbi, noha a kedvencem a korább megírt Az önmaga ellen forduló demokrácia (Démocratie contre elle-même) című munkája. Sorra vettem elő könyveit a válltáskámból. Kivéve a legutóbbit, Robespierre-ről írt monográfiáját. Ez a történelmi alak osztja meg legjobban a franciákat – mondta –, amikor szóba hoztam a könyvét. A lényeg – folytatta –, hogy ő volt a szekularizált vallássá fajult emberi jogok első élharcosa. Ebből a szempontból érdemes mérlegelni politikai tetteit.
Kérdeztem végül, hogy a könyvkiadó-alapító Gaston Gallimard úr (1881–1975) irodájában ülök? Nem-nem – tárta szét a karját –, a szomszédos és nagyobb fogadószoba volt az övé. Gallimard úr élete végén, amikor az általa kiadott könyvek katalógusát forgatta, bizonyára elmondhatta magáról, hogy a francia irodalom, az lényegében jómagam vagyok. Sokat rögtönzött és kockáztatott, amikor a fiatal Gide, Claudel, valamint Proust és Aragon könyveit kiadta. És a második világháború után innen, e fészekből repült első útjára Sartre, Malraux, Aymé, Camus fecskéje. De nála jelentek meg Kassel, Saint-Éxupéry és mások munkái is.
Harouel professzor a népellenes emberi jogok ideológiájáról
Jean-Luis Harouel a Pantheos-Assas jogtörténet tanára. A 75 éves professzor felülmúlhatatlan érdeme, hogy a részben már mások által is megírt vagy felkapott, bonyolult témákat világosan, közérthetően, elegánsan foglalja össze. És szembemegy az értelmiségi divatokkal. Meggyőzően vitatja Alain de Benois és mások tételét, miszerint a végét járná a jobb-bal törésvonal. Imponáló teológiai ismereteinek birtokában vezeti le könyvében, hogy napjaink politikai-társadalmi eszméinek éles küzdelmét – tudják vagy sem az ateista és képzetlen utódok – évszázados vallási tanítások táplálják. A baloldal világszerte a középkori eretnek mozgalmak – gnoszticizmus, millenarizmus – öntudatlan folytatója, míg a valódi jobboldal a kereszténység elvilágiasodott örökségét követi – vagy kellene követnie –, helyreigazítva a baloldalnak a médiában és a közbeszédben uralkodó utópikus tendenciáit, jelesül az emberi jogok dogmatikus ideológiáját. Európa egyetlen esélye – vallja – a magabiztossá váló jobboldal.
Hol kezdődött a Franciaországra zúduló baj – kérdezem –, amelynek elsősorban az országra telepedő, ellenőrizetlen emberáradat az oka? A kommunizmust követő, és ahhoz ikertestvérként hasonlító emberi jogok ideológiájának ránk erőltetése a fő ok – válaszolta. – Ez a kényszerítő ideológia a bevándoroltatás szolgálatában áll, ellentársadalmat hoz létre nálunk, és azt hazudják orcátlanul nekünk, hogy gazdasági oka van a harmadik világ idetelepítésének. De a szakmámnál maradva – folytatja –, mindezt a felhatalmazott jogász-papság erőlteti ránk, akik az ellenvéleményt büntetőjogi eszközökkel némítják el. Csak a kereszténységet és a még többségi társadalmat lehet büntetlenül becsmérelni, ellentétben például az iszlámmal. De inkább olvassa el az erről szóló könyvem – állt meg fejtegetése közepette –, és elővette mind a négy művét, amelyet még drótpostán kértem tőle, hiszen ezeket nyolcnapos párizsi ide-oda rohanásaim miatt nehezen tudnám felhajtani. Beszédes című könyveket írt, és ha az ember beléjük lapoz, nehezen tudja letenni: A Nagy Hamisítás: a kortárs művészet (2009), A kereszténység igazi szelleme: laicizmus, szabadság, fejlődés (2012), Vissza a nemzethez (2014), A népellenes emberi jogok (2016).
