Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

Beszélgetés Péter Alpárral és Várallyay Rékával /nem csak/ IránrólNapkörök

2019. június 12., szerda, Riport

„Mi az a plusz, amiért megéri vállalni a kockázatot és útra kelni? Az út elején soha sincs válasz a kérdésre, talán csak a végén” – Péter Alpár képzőművész, természetművész, performer szavai az első iráni beszámolójából. Alpár nem szorul bemutatásra, miként művészettörténész felesége, Várallyay Réka sem, akivel számtalan közös programban, alkotófolyamatban is egymást segítő, kiegészítő társak. Most a közelmúltban tett útjuk kapcsán beszélgetünk náluk: Alpár ugyanis visszatért Iránba, ezúttal Rékával.

– Alpár, mielőtt rátérnénk Iránra, néhány szóban leírod, hogy mi is a tájművészet? Pár éve azt mondtad, hogy a kiállítótermek hűvös eleganciájából kiléptél a természetbe.
– Azelőtt is a térrel dolgoztam, de egy hároméves kutatómunka során vált tudatossá, hogy lehet olyan műveket alkotni, amelyek valós kommunikációt hoznak létre a természettel – aki ebben egyenlő partner –, az élő folyamataival és a közösséggel, annak kultúrájával, amely benne él. Én ezt a kortárs szobrászat szemszögéből közelítem meg.

– Ha jól gondolom, ezek nem mind maradandó művek.
– A természet egy élő folyamat, eleve hiú ábránd, hogy az örökkévalóságnak alkotunk. Egyes anyagok, amiket használok, nagyon gyorsan változnak és tűnnek el, viszont dolgozok olyanokból is, amelyeknek sokkal nagyobb az élettartama, ilyen a kő. Ez látszólag időtálló, de földtörténeti távlatban ő is mulandó.

– Annyira szeretem, ahogyan azt mondod a természetről, hogy „ő”, vagy „aki”... No, akkor térjünk a tárgyra! Miért és hogyan pont Irán?
– A kiindulópont egy emberi kapcsolat, ami idővel barátsággá alakult. Öt évvel ezelőtt egy koreai rendezvényen találkoztunk Mahmoud Maktabi fiatal iráni képzőművésszel, elméleti íróval, aki nagyon fontos szervező személyisége az iráni kortárs képzőművészetnek, ennek tájorientált megnyilvánulásairól tartott egy bemutatót. Performance-okat, installációkat, videómunkákat láthattunk. Nekem ez jóleső megdöbbenés volt, mert felfedezhettem egy olyan területet, amiről fogalmam sem volt. Hogy pár ezer kilométerrel arrébb, ebben a politikailag izolált országban van egy olyan kortárs képzőművészet, amely mind gondolkodásában, formai világában, mind technikailag bőségesen üti az európai színvonalat. Ez volt az a pillanat, amikor megfogalmazódott Rékában és bennem, hogy ezt a kortárs művészetet meg kell ismertetni itt nálunk. Egy év múlva a meghívásunkra el is jöttek iráni képzőművészek Erdélybe, és Sepsiszentgyörgyön az Erdélyi Művészeti Központban volt egy meglehetősen átfogó kiállításuk Élő tér címmel az iráni kortárs képzőművészetről, tájművészetről. Performance-okat, videóinstallációkat mutattak be, majd az olaszteleki Daniel-kastély udvarán dolgozhattak együtt erdélyi és magyarországi alkotókkal. Kiállításuk olyan jól sikerült, hogy később az anyag a budapesti Műcsarnokban is látható volt. Ez lett az iráni kortárs képzőművészek első csoportos bemutatkozása Európában.

 

Várallyay Réka és Péter Alpár

 

– Amikor először utaztál Iránba, azt mondtad, hogy az első és legnehezebb feladat az otthonról hozott előítéletek leküzdése.
– Irán nekem valami nagyon idegen, ismeretlen közel-keleti akármi volt addig. Az első rácsodálkozást a Mahmoud Maktabival való találkozás jelentette, aki egy rendkívül rokonszenves, nyitott, nagyon intelligens fiatalember. Megkérdeztem, hogy egy európai elmehetne oda? Mire ő mosolyogva, megértően bólogatott, hogy persze, sőt, akár gyermekkel is. Akkor még nem sokat tudtam az iráni emberekről, akik rendkívül toleránsak, vendégszeretőek, barátságosak. Bárkit megszólíthatsz, segítenek, ha hosszabb beszélgetésbe elegyedsz, teára, de még vacsorára is meghívnak.

– Nem véletlenül tértél vissza.
– Az ő ittlétüknek volt a folytatása mostani utunk. Kivittünk egy képanyagot az itteni, valamint magyarországi képzőművészek munkáiból, pontosabban a Bikfalvi Naptelep és a Velencei-tavi Symposion alkotásaiból, amelyek az erdélyi és magyarországi tájművészetre biztosítottak egy elég jó rálátást. Többen utaztunk Erdélyből és Magyarországról. Iszfahánban – az egykori fővárosban – volt egy bemutató kiállítás az anyagból, amit a csapat művészettörténésze nyitott meg.

– Vagyis én – szól közbe Réka mosolyogva.
– Igen, amit Réka nyitott meg, és mutatott be. Nagyon szépen sikerült. Réka több fontos előadást is tartott ezen az úton – folytatja Alpár. Ugyancsak itt nyolc iráni képzőművésszel közösen alkottunk két napon át.

– Miről szól egy ilyen alkotói folyamat?
– Két különböző helyszínre vittek ki minket, ahol a már nagyon erőteljesen pusztuló és eltűnő hagyományos perzsa vidéki építészetre kellett reflektálnunk. Ezek vályogtéglából készült hihetetlen épületek. Egyik nap egy viszonylag új, falusi környezetben álló régi palotákhoz, nemesi lakóházak szétesőben lévő romjaihoz vittek, a másik esetben általuk galambháznak nevezett, óriási toronyszerű, több száz éves épületekhez egy régi farmon. Voltak, akik előre készült anyagból dolgoztak, mások performance-okat hajtottak végre, rögtönzött installációkat készítettek, ezekről a fotó- és videódokumentáció később bekerült a kiállításba.

– Reflektálást említettél. Te hogyan reflektáltál?
– Nekem is, mint általában minden alkotónak van egy programom, ami megy, és az adott szituációban előhozom. Ez arról szól, hogy feltételezem: a természettel együtt élő közösségek művészetében az, ahogyan ők leképezik a megértési folyamat során, amit megtapasztalnak –  mondjuk az évszakok egymásutániságát vagy a nomádok vándorlását –, kultúránként visszatérő és hasonló. Ez teljesen beigazolódott a galambházaknál. A nálunk a kapukon megjelenő Nap-szimbólumok ott voltak felfestve a galambházakra, fehér vakolaton pirossal az 1700-as évekből. A történetemben az volt a szép, hogy én ezt nem is tudtam. Gyönyörű volt, ahogyan az üregeken át besüt a fény, és kör felületeket világít meg, Napköröket. Hogy én kint vagyok a sivatagban, és a porba rajzolom bele ezt az áramló, absztrahálódott motívumot. Felülről fotózva gyönyörű absztrakt történetek jöttek létre, majdnem fényfestménynek is mondhatnám – és akkor kiderül, hogy kint az épületen ez ott van. Ugyanaz a forgó Nap, amit én csinálok. Itt kapott hidegrázást a feleségem. Itt van a kulturális összekötődés. Ugyanaz a forgó Nap, de nem azért, mert én megtanultam tőlük, vagy ők tőlem, hanem mert így áramlik át a Nap az égen, ők is felfestik, mi is felfestettük, és így egy ilyen művészeti alkotással önkéntelenül összekötjük a dolgokat.

 

 

– Említetted az erős kulturális hagyatékot.
– Igen, ami Iránnak is sajátja, akárcsak nekünk. Például a perzsa költészet a mai napig nagyon erősen meghatározza egy perzsa ember életét. Mostani visszaindulásunk előtt megkértem egy hölgyet, hogy írja le nekem egy képeslapra perzsa nyelven perzsa betűkkel, hogy „sok, sok szeretettel Iránból, Réka és Alpár”, mire ő azt mondta, hogy „jó, de akkor inkább írok egy verset.” És írt egy verset. Mert ez jön belőlük. Amikor falfirkákat látsz, azok versek. Kiülnek a tengerpartra, verset költenek, és azt éneklik. Nagyon erős a tájjal együtt élő lokális kultúra is. Megvan még az a létforma, amely együtt él a természettel, ez a székelyföldi falvakban is megtalálható. Nyugat-Európában már eltűnt. A természet, mint partner, élő organizmus, mint személy, akivel én együttműködöm – ez egy globalizálódott társadalomban így már nincs jelen. Ugyanakkor nagyon fontos a különböző kultúrák közti kapcsolat megteremtése is. Az, hogy amit a politikum létrehoz, határokat, dobozolást, azt a művészettel, emberi kapcsolatokkal felül lehet írni, át lehet lépni. Úgy látom, hogy ők is hasonló helyzetben vannak, mint mi. A már előbb említett hagyományunk, népi kultúránk, a nagyon erős vizuális kincseivel eltűnőben van. Amit a kortárs művészet vagy nem vesz figyelembe, vagy megpróbál kezdeni vele valamit. Nem va­lamiféle másolás szintjén, hanem más síkra emelve, beépítve a kortárs kultúrába, és ezáltal tovább élteti azt.

– Azért van ebben valami, hogyan is fogalmazzak, fura drámaiság. Valami, ami eltűnik... És te ebből húzol hasznot. Nem?
– Nem – szól közbe Réka –, nem abból, hogy eltűnőben van, hanem hogy még van! Ez két különböző dolog. Nyugat-Európa már rég elfelejtette a népdalait, meg ezt a fajta népi kultúrát, ami a Kárpát-medencében vagy Közel-Keleten még megvan. Pont ez az, amivel Alpár foglalkozott, meg én is az előadásban, hogy miként lehet ezeket a dolgokat, a lényegüket átmenteni.

– És hogyan lehet ezt formailag megtenni?
– Például ott vannak a még élő kézműves technikák – folytatja Alpár –, mint például a kosárfonás, ami egyébként Iránban is létezik még. Én ezt a technikát – ebben a nagyon digitális világban – nem kosárfonásra használom, hanem anyagával és ízével beemelem egy kortárs műalkotásba. Kicsit úgy fogd fel, mint egy tudattágítást, mert én a kortárs képzőművészet és megnyilvánulási tere alatt nem annyit értek, ami egy nagyváros zárt környezetében történik. Hogy reflektál az adott társadalmi problémákra, sőt, azokra, amelyek most pont divatosak. Például divatos a nemi kérdésekkel, genderkérdéssel, migrációval foglalkozni. Én azt mondom, hogy nekem nem ennyi a területem, hanem például a chabahari nomádokkal is ugyanúgy kapcsolatban állok. Iszfahánból leutaztunk egy olyan régióba, ami már egészen más világ: Chabahar a Perzsa-öböl kijáratánál, a pakisztáni határnál található. Ez a velünk utazó perzsa művészeknek is teljesen új helyzet volt. Ott a kortárs művészet nincs jelen. Találkoztunk ottani alkotókkal, de ők a hagyományos művészetekkel foglalkoznak.

 

 

– És hogyan kerültetek oda?
– Mahmoud Maktabi kezdeményezésére, zseniális szervezőkészségének köszönhetően. Ennek a zónának igazából nem sok köze volt ahhoz, amit addig Perzsiából láttunk. Chabahar egy része vámmentes övezet, ennek a kívülről zárt országnak egy kereskedelmileg fontos pontja. Ezért részben olyan, mint egy luxus üdülőtelep, melyet azonban körülvesz a mélyszegénység, az oda telelepedett kikötői munkások lakásaival. Távolabb meg ott a pakisztáni határ elég szedett-vedett településekkel. Ez már nem veszélytelen zóna. Azért itt is nagyon sok kedves emberrel találkoztunk. Itt nincs meg az a kulturális mélység, ami máshol, viszont van egy hihetetlenül őrült, bizarr, érintetlen táj: ott az óceán, és ott vannak azok a hatalmas sziklák, hegyek. A tevével közlekedő, gyalogoló nomádok, a tetőtől talpig kihímezett ruhájú nők, akik az út szélén főznek, és éjszaka látod a nomád tüzeket. Közben tudod, hogy két héttel azelőtt a szomszédban robbantások voltak, és folyamatosan látod a járőröket.

– Ott például, mit csináltál?
– Két héten keresztül iráni művészekkel közösen az Indiai-óceán partján és a körülötte fekvő „holdbéli” tájban alkottunk. Erre már régóta tudatosan készültem, így több mű is létrejött. Az alkotás mellett azonban meghatározó élmény volt a helyi gyermekekkel való foglalkozás. Évek óta tartok műhelyfoglalkozásokat különböző korosztályú, nemzetiségű képzőművészeti hallgatóknak, gyermekeknek, fiataloknak a kortárs képzőművészet természethez való viszonyulásáról. Az ilyen foglakozásoknak számomra egyik legkedvesebb, legérdekesebb változata két chabahari történet. Olyan fiatalokkal volt dolgom, akik nemhogy nem tanulnak képzőművészetet, de fogalmuk sem volt, hogy mi az a kortárs képzőművészet. És ott beigazolódott az, amit régóta gondolok. Mindig zavar az a felvetés, hogy a kortárs képzőművészet csak látszólag van közel a társdalomhoz, túl elvont, magas szintű ahhoz, hogy hétköznapi közegben mozgó ember is megértse. Nekem az a tapasztalatom – alkotóként és pedagógusként is –, hogy ha őszintén közeledsz, ha hiteles az alkotás, akkor megtalálja az utat és létrehozza azt a kapcsolatot, amit kell. Fiúkkal és lányokkal foglalkoztam külön-külön. Bár nem tudtak semmit a kortárs képzőművészetről, nagyon nyitottak voltak, és elfogadták, sőt nagyon élvezték az egészet. Kimentünk a természetbe, és arról beszélgettünk, hogy az egy élő folyamat a maga erőivel. És kezdtük felsorolni őket: az óceán hangjai, a hullámok, amiket kézzel, gesztusokkal felrajzoltunk a levegőbe. Majd ezeket a levegőben született rajzokat átraktuk a földre, felrajzoltuk a sivatag kavicsos, poros felületére, és megkerestük, hogy melyek azok az anyagok abban a környezetben, amelyekkel megjeleníthető ez az élő, mozgó táj. Amikor létrejött az egész, azt mondták a gyermekek, hogy ez tök jó, pont olyan, mint azok a motívumok, amelyek a nomádok ruháin vannak.

– Hogyan summáznád ennek az útnak a fontosságát?
– Minden utazás az emberi kapcsolatokon és szakmai tapasztalatokon kívül azért is fontos, mert az ember a kultúrájának a nagykövete. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de ez művészeti diplomácia. Mert azon túl, hogy ott vagyok én mint egyéni alkotó, aki nem tudok itthon sivatagokban, óceánparton alkotni, mégiscsak egy kultúrának a jegyeivel érkezem, általam is kialakulhat, kialakul egy híd két kultúra között. Egymást megismerjük, erősítjük, segítjük, ezek nagyon erős találkozási pontok. És az irániakkal ez megtörtént. Például az egyik iráni szobrász barátunk az olaszteleki művésztelep után Párizsba utazott egy másik workshopra. De később folyton azt mondta, hogy Alpár, Erdélyben jobb, sokkal jobb. Párizs semmi.
– Igazából ebben benne vannak – egészíti ki Réka – a megfoghatatlan, lelki dolgok. Hogy nekünk ebben az erdélyi workshopban a szívünk, lelkünk benne volt. És ezt mi is visszakaptuk. Szerintem, ami még ebben a természetművészetben nagyon fontos, hogy a jó szolgálatában áll. A kis fények gyújtogatásáért, hogy világosság legyen a földön. Aki a természettel össz­hangban mer dolgozni, abban van egyfajta alázat és egyfajta olyan természetes rendben levés, ami képes a természet és ember, természet és láthatatlan Isten viszonyát megfogalmazni. Hogy a művész képes össze­kötni a láthatót a láthatatlannal.

Hozzászólások
Szavazás
Ön kire szavaz az elnökválasztás első fordulójában?











eredmények
szavazatok száma 331
szavazógép
2019-06-12: Sport - :

Sikeres hétvége (Dzsúdzsucu)

A sepsiszentgyörgyi Art Of The Samurai SK kis harcosai több mint egy tucat dobogós helyezéssel zárták a szintén megyeszékhelyi Show Time SK által a Székely Mikó Kollégium sporttermében megszervezett Okami Warrior Little Fighter Kupa hetedik kiírását.
2019-06-12: Magazin - :

Elárasztja a műanyag a tengert

A Természetvédelmi Világalap (WWF) jelentése szerint évente 570 ezer tonna műanyag jut a Földközi-tengerbe, ami egyenlő percenként 33 800 darab műanyag palackkal