Bogyó taxi és autókölcsönzés 0720 494 949

A példaember

2019. július 3., szerda, Riport

Walfrid Huber sok szempontból példakép lehet. Kétkezi munkás emberből vált egyetemi tanárrá, mesterségét művészi szintre emelte, „labanc” létére magyar nőt vett feleségül, megtanult magyarul, nyelvünket nemcsak társalgási szinten beszéli, hanem a szaknyelvet is birtokolja; szakmájában nem tűri a kontár munkát (néhol a kovácsok rémeként emlegetik), életcéljául tűzte ki, hogy a majdnem kihalt mesterséget annak hagyományos módján felélessze, és arról is gondoskodott, hogy a következő nemzedékeket legyen, aki jól tanítsa. Nem utolsósorban némi köze a székelyföldi Nemzetközi Kovácstalálkozóhoz is van, hiszen a Sepsiszentgyörgyön szeptemberben immár negyedik alkalommal sorra kerülő rendezvény létrejötténél ő is bábáskodott. A most 77 éves Walfrid Huber életútja tanulságul szolgálhat sok tévelygő fiatalnak.

„Az apám nagyon akarta, hogy mérnök lennék, de nem lettem mérnök, csak csináltam a rövidebb szakiskola, géplakatosságot” – kezdi életének elmesélését jó magyarsággal Walfrid Huber (fotó). Sorsát sokszor a véletlen alakította, máskor tudatosan maga vette kezébe élete irányítását. Az első véletlen, amely aztán meghatározta pályafutását, a szakiskola második évét követő gyakorlatozáskor talált rá: egy olyan lakatosműhelybe került, ahol kovácsoltak is. Az annyira tetszett neki, hogy miután befejezte az iskolát, visszament oda. Közben otthon is berendezett egy kis kovácsműhelyt, „mindig dolgoztam, hétvégén, este, mindig dolgoztam”.

Másfél év után munkahelyet cserélt, mert hallotta, Salzburgban vannak még műlakatos mesterek, akik hagyományosan dolgoztak: műszakilag szép munkát végeztek, szegecseltek, kovácsoltak, nem villannyal hegesztettek. Katonaság következett, majd ismét egy másik műhelybe ment dolgozni, ahol már nem egy szakmáját jól ismerő mestertől, hanem egy igazi művésztől tanulhatott. És közben falusi kovács mellett is dolgozott, mert a mesterségnek ezt az oldalát – ami a lópatkolástól a mezőgazdasági gépek javításáig terjed – is meg akarta ismerni.

A műhelyben, ahol ekkor dolgozott, mestere felismerte tehetségét, javasolta neki, végezze el az iparművészeti főiskolát. Jó ötletnek tűnt, de nem volt meg az érettségije. Walfrid Hubert fiatalon sem ijesztették meg az akadályok: leérettségizett, majd felvételizett – sikerrel. A főiskola fémmegmunkáló szakosztályában azonban csak fél évet tanult, mivel ott inkább aprómunkát, díszítőelemeket, ékszereket csináltak, nem foglalkoztak a formával. Ezt a szobrászat szakon tanították, így hát fél év után átiratkozott oda. Tanára a szobrászaton – újabb véletlen – abból a kis faluból, Bad Pirawarth-ból származott, ahol ő időközben kibérelte a helyi kovácsműhelyt. És ahol a főiskola elvégzése után letelepedett.

Közben a sors is dolgozott. Egy szobrász barátja, akinek a felesége a budapesti osztrák nagykövetségen volt alkalmazásban, egy alkalommal magával vitte Walfridot a magyar fővárosba. „Valamikor mentem azzal a szobrásszal Budapestre a feleségét meglátogatni, meghívták a Pannit is, hogy négyen legyünk, ott megismerkedtünk, abból lett szerelem, aztán kötöttünk gyorsan, fél év múlva házasságot, két hónap múlva Panni kapta az osztrák útlevelet, költözött hozzám, és attól fogva együtt vagyunk”. Hát ilyen egyszerű volt. Azaz mégsem, mert egyikük sem beszélte a másik anyanyelvét. Panni picit tudott németül, mindketten kicsit latinul. Aztán ő kezdett el magyarul tanulni, és „így beszéltünk, kézzel és lábbal”. A magyar nyelv elsajátítása nem ment könnyen Walfridnak, de nem volt akadály számára, hogy „milyen idegen, milyen nehéz”, úgy látta, „ez egy lehetőség, ezzel lehet beszélni, és az engem nagyon érdekelt, mindig szívesen tanultam”. Walfrid felfogása a nyelvtanulásról igazán figyelemreméltó. És hogy mennyire érzi a magyar nyelv árnyalatait, mi sem bizonyítja jobban, mint a kontár kovácsokra vonatkozó mondása: sokan csak kopácsolnak, nem kovácsolnak.


Ekevastól a műemlék-felújításig

Ezután a tudatos életútépítés időszaka következett. A pirawarth-i közösség hamar befogadta őket, kapott munkát, így hát hozzáfoghatott az építkezéshez: előbb a régi kovácsműhely helyett épített újat, majd melléje házat is. Közben megszülettek a gyerekek, Tünde és Enikő. Akkor rengeteg volt a munkájuk. Élesített ekevasat, készített szerszámot, mint egy klasszikus falusi kovács, néha kapott rendelést kapura, lámpára. „Kevés volt a pénzünk, sokat kellett dolgozni.” És ekkor kapta első nagyobb megbízását is: a pirawarth-i „hős­emlék” újjáépítését.

Ekkoriban kezdett szobrokat készíteni, munkáival kiállításokon részt venni. A szobrászatban sajátos műfajt alakított ki, alkotásai tiszta kovácsolással kialakított absztrakt formák, sokszor kő és fém kombinációi. És ugyancsak ekkor kezdett tanítani vasalakítást az iparművészeti főiskolán: elméletben és gyakorlatban egyaránt.

 

A resicabányai új katolikus templom szentélye

 

Az osztrák műemlékvédelmi hivatallal való együttműködése Walfrid Hubert élete legszebb munkáihoz juttatta. Az 1990-es évek elején a műemlékvédelmi hivatalból irányították hozzá Martin Roost, a temesvári katolikus püspökség akkori kancellárját, későbbi püspökét. A püspökség épületét ekkor adta vissza a román állam, az ingatlan felújításra szorult, a vasalatok elkészítésére keresett szakembert Martin Roos. Találkozásuk hosszú együttműködést eredményezett, amely a mai napig tart: előbb a püspökség épületének vasmunkáit újította fel, majd a nagytemplomon dolgozott, aztán megbízást kapott a resicabányai új katolikus templom szentélyének berendezésére, legutóbb pedig, mintegy három éve, a máriaradnai egykori ferences kolostor ablakrácsozatait készítette el.


Mélyponton a szakma

Walfrid Huber ma már nyugdíjas ugyan, de még mindig dolgozik. Tavaly volt egy kiállítása, időnként meghívják előadást tartani az időközben egyetemi rangúvá vált iparművészeti főiskolára. Az oktatást rendkívül fontosnak tartja, hiszen manapság reneszánszát kezdi élni a kovácsmesterség, ellenben nagyon kevés kovács birtokolja azt a szakmai és elméleti tudást, ami a mai kornak megfelelő kovácsoltvas munkák előállításához szükségeltetik.

A kovácsmesterség ugyanis hatalmas átalakuláson ment át az elmúlt száz esztendő során. Az első csapást a mesterségre az első világháború mérte, ekkoriban vált fontossá az építészetben a forma és a funkció, és szorult háttérbe az ornamentum. A gazdasági válság idején nem volt pénz, a második világháborút követő időszakban az újjáépítéssel kellett foglalkozni, ekkor szintén nem volt szükség díszítőelemekre, díszes kovácsolt rácsokra. Amikor aztán a gazdaság újra lendületbe jött, az emberek elkezdtek építkezni, és a kovácsoltvas az 1960-as évektől ismét divatossá vált. Nagy fellendülés volt, de hiányoztak a jó tervezők, a régi egység építész és műkovács között már felbomlott, a lakatosok inkább építőlakatosi munkát végeztek, de az nem volt rendesen megtervezve, hiába volt nagyon díszes, hatásos, sok csigával, levéllel, mégsem volt komoly munka, mert akkoriban gyorsan dolgoztak és más technikával, így az eredmény sem volt már értékes. A tömeggyártás a minőség rovására ment: mintegy két évtized elég volt ahhoz, hogy nagyon rossz vélemény alakuljon ki a kovácsoltvas munkákról. „Az egy abszolút mélypont volt, akkor a kovácsok maguk is azt gondolták, fel lehet adni a szakmát, mert már nincs szükség rá.” Időközben a régi műkovácsmesterek kihaltak, egyre kevesebben maradtak, akik a hagyományosan művelt kovácsmesterséghez értettek még – termékeikre azonban továbbra is szükség lett volna, nem csak a civil építkezésben, hanem műemlék épületek restaurálásánál is. Ekkorra azonban már a kovácsszakma eltűnt a tanítási programból. Lassan az lett a probléma, hogy egy érdekes megbízó már nem talált komoly kovácsot, és a komoly kovács nem találta a komoly megbízót – magyarázza Walfrid. Ez történt a temesvári római katolikus püspökség esetében is: Martin Roosnak éppenséggel Ausztriáig kellett utaznia, hogy jó kovácsot találjon a püspökség, majd a templom felújításához.


A kovácsmesterség újraéledése

Körülbelül 20–25 évvel ezelőtt következett be az a fordulat, amikor a kovácsmesterség viszszakapta becsületét. Kerültek fiatalok, akik lelkesen belevágtak a mesterségbe – szakmai tudás nélkül. A kovácsok gyakran túl sok mindent akarnak, arra kell tanítani őket, hogy ne díszes barokk ornamenteket készítsenek, hanem inkább szigorú formákat. „A kovácsoltvas mindig élénk, lehet a keresztmetszetet változtatni, lyukasztani, hajlítani, a szegecseléssel az ember nyer több finom díszítőpontot, olyan, mint egy finom gyöngysor” – magyarázza. Ezek olyan dolgok, amiket nem csak érteni, de érezni is kell – és Walfrid Huber ezt próbálta átadni tanítványainak az osztrák műemlékvédelmi hivatal és az osztrák lakatos- és kovácscéh által szervezett tanfolyamokon. 25 év alatt sikerült egy csoportot kiképezni. Nála voltak 150-en, egyharmaduk jobb lett, öt százalékuk igazán jó – örül, hogy legalább ez sikerült. Szerinte a mostani magyar kovácsműves céh gyenge, nagyon alacsony szinten dolgoznak, és ott neki a befolyása is kevés, azt nem tudta tovább folytatni. Szerette volna, ha nő ez a csoport, és a magyar céh révén hallott arról, hogy Erdélyben él egy kiváló kovács: az olaszteleki Nagy György. „Ha Ausztriában négyen vannak, ő az ötödik, aki ehhez a csoporthoz passzol, és éppen ezen a szinten dolgozik, mintha nálam tanult volna.”

 

Walfrid Hubert egyik szobra

 

Ugyancsak a mesterség átadhatóságának fontosságáért pártolja Walfrid Huber a kovácstalálkozókat is: fontosak, csak arra kell vigyázni, hogy ne azok számára legyen színpad, akik szívesen szerepelnek. Az elmúlt években Európa-szerte sok helyre hívták meg kovácstalálkozókra, majd mindenütt azt tapasztalta, sok a lelkes, fiatal kovács, de nem találtak jó tanítómestert, és ez egy általános probléma. A fiatalok ugyanis „most nagyon igyekeznek, próbálnak visszatérni a rendes munkához, de nem találnak olyant, aki rendesen mutatná a technikát is, hogyan kell kovácsolni, hol vannak az előnyök, és aztat csak én látom, hogy csak kopácsolnak”.

Mert vannak szabályok, hogyan kell ütni, hogy gyorsan nyúljon a vas, változzon a keresztmetszet, s gyorsan lehessen jó eredményt elérni. Mert sokan azzal küszködnek, hogy az alakítás túl lassan megy, sokszor kell melegíteni, márpedig abból nem lehet megélni, mert túl sok lesz a munkaóra, a terméket nem lehet majd eladni. Pedig a műkovácsokra most újra nagy szükség van, hiszen az építkezésben ismét kezdenek visszatérni a hagyományos formákhoz, anyagokhoz. Ha az építész hagyományos építőanyagokkal tervez, hogy az épület legyen emberi hangulatú, ahhoz mindig passzol a kovácsolt­vas. A kovácsolás épp azt a hangulatot adja, hogy a munka és az egész épület között legyen egy összhang – magyarázza Walfrid Huber, aki ősszel a sepsiszentgyörgyi kovácstalálkozón többek közt azt is bemutatja, hogyan fejtette meg a Notre-Dame 13. századi aj­tó­vasalatának technikáját.

Hozzászólások
Szavazás
Ön szerint tisztségben marad-e a Dăncilă-kormány év végéig?






eredmények
szavazatok száma 700
szavazógép
2019-07-03: Magazin - :

Szobrot állítanak Trump felségének

Életnagyságú, fából készült szobrot állítanak Melania Trumpnak a szülővárosához közeli egyik dombon.
2019-07-03: Pénz, piac, vállalkozás - Nagy B. Sándor:

Otthona a kedvenc munkahelye

Para Zoltán feleségével és két kis gyermekével együtt Zalánban él, ahol rendkívül szerteágazó vállalkozást vezet, melynek azonban minden ága ugyanarról a tőről fakad. Bevallása szerint az igazi vállalkozás valójában az volt, hogy kiköltöztek falura, a többi magától alakult.