Az Osonó Színházműhely a sepsiszentgyörgyi Művészeti és Népiskolával közösen szervezte meg azt a színházi és önismereti tábort, amely negyedik állomása volt az egy éve tartó, csoportvezetők és pedagógusok számára szervezett képzésnek. Az augusztus 27–31. között a zabolai Csipkésben zajló tábornak összesen 18 résztvevője volt Nagykárolyból, Kolozsvárról, Balánbányáról, Csernátonból, Kézdivásárhelyről, Kovásznáról és Sepsiszentgyörgyről.
A tábor vezetői – Prezsmer Boglárka drámapedagógus, valamint az Osonó két tagja, Fazakas Misi és Mucha Oszkár – nagy hangsúlyt fektettek a csapatépítésre, az önismereti és személyiségfejlesztő gyakorlatokra, drámajátékokra, beszédkészség-fejlesztő feladatokra és az alapszínházképzésre, azzal a céllal, hogy a résztvevők gyarapíthassák eszköztárukat, az itt tanult gyakorlatokat pedig felhasználhassák jövőbeli rendezői munkájukban, tanítási módszerükben, osztályfőnöki vagy csoportvezetői tevékenységükben. A színházi gyakorlatokban való elmélyülés, a keresés és a kísérletezés újabb impulzusokat adott a résztvevőknek szakmai tevékenységük átgondolásához, hatékonyabbá tételéhez.
A műhelyfoglalkozások mellett az intenzív tábor minden reggel lelki-szellemi bemelegítőként szolgáló napindítóval indult, este pedig rövid színházi jelenetek próbái zajlottak, amelyeket az utolsó nap délelőttjén mutattak be. Mindezek mellett a résztvevőknek alkalmuk volt megvitatni egymással a saját munkaterületükön felmerülő sajátos nehézségeket és problémákat, valamint az egyéni módszerek és felelősségek adta megoldási lehetőségeket is. A képzésen túl a tábor célja egy olyan helyzet megteremtése volt, amely által a pedagógusok feltöltődve kezdhetik az új tanévet.
Tóth Éva sepsiszentgyörgyi óvónő szerint azért jó részt venni ezen a képzésen, mert manapság a pedagógussal senki nem foglalkozik. „Ebben a táborban megtartóerő van, pedagógust és embert megtartó erő, fűszerezve sok léleksimogató, lélekgyógyító tevékenységgel” – fogalmazott. Szabó Rita balánbányai pedagógus így nyilatkozott a tábor után: „Gyakran elborzadunk a világ embertelen eseményein, nem értjük, hogy miért történnek szörnyűségek, megrettentő dolgok. Ez a képzés kicsit választ adott mindenre. Mert nincsenek csendek, magunkba forduló, egymással igazán törődő pillanataink. Gyakran elfelejtünk emberek lenni, érzésekre figyelni, megfogalmazni, kimondani, meghallgatni, nyitni mások felé, a másik szemébe nézni és ott meglátni, elfogadni, befogadni a benne lakozó érző lényt, aki pont úgy sérült gyermekkorában, a munkahelyén, mint mi. Mi, akik részesei lehettünk ennek a képzésnek, nemcsak drámapedagógiai eszközökkel lettünk gazdagabbak, hanem megtanultuk szeretni és elfogadni önmagunk és mások másságát, és nyitottakká váltunk arra, hogy felelősséget vállalva, érző lényként, látó és cselekvő emberként tudjunk létezni, változtatni és segíteni ott, ahová rendeltettünk.” (nbs)
