Bútorfestő születik

A festés mindig is érdekelte. Fiatalon, talán még húszéves sem volt, amikor préselt falemezre tájképeket, csendéleteket kezdett olajjal festeni. Nem volt mestere, ám jó érzékkel áldotta meg az Isten, alkotásai egyre jobban sikerültek. Nem csak családja bátorította, hanem tágabb környezte is mellette állt, többen vásárlással is kifejezték elismerésüket. Ezekből a darabokból ma is meglehetősen sokat őriznek az idősebb vargyasiak. „Keresztelőkre, konfirmációi és érettségi ajándéknak vásárolták leginkább. Nekem külön örömet szerzett, valóságos jutalom volt az, hogy másoknak tetszik, amit én készítek, és értékként tekintenek rá” – mondotta a jó kedélyű asszony.

Festőművész nem lett, de így utólag már nem is bánja, hiszen a bútorfestésben megtalálta a művészi kiteljesedés lehetőségét.

A népművészeti iskola Kónya Ádám javaslatára 1970-ben indított kétéves bútorfestő tanfolyamot id. Sütő Béla vezetésével. A tanítványaihoz szeretettel forduló agg mestertől – ekkor már a nyolcvanon is túl járt – sokat lehetett tanulni a hetente kétszer tartott foglalkozáson: tanácsolt, rajzoltatott, mintákat osztott meg, utat mutatott.

„Mindig hozott valami újdonságot, rajzot, mintát, amit lemásolhattunk, ezért akár azt is mondhatnám, folyamatosan fogta a kezünket. Mesélt a régi munkáiról, s bár ő már akkoriban olajfestéket használt, fontosnak tartotta, hogy tudjuk, ők valamikor mivel dolgoztak, ezért a festékkészítésbe is bevezetett” – idézte fel Soós Emma a tanulói időszakot.

Otthonok, templomok díszei

A tanfolyamot elvégző húsz tanítvány közül egyedül Soós Emmában volt annyi kitartás, hogy a vizsgázást követően – a kis oklevél, melyben éves értékelésként két tízes van bejegyezve, ma is féltve őrzött kincs – folyamatosan dolgozzon, feladatot vállaljon. Ez a kitartás hozta meg a sikert. Az apróbb tárgyakat ajándékként, emléktárgyként tudta eladni, ezenkívül Sütő Béla saját megrendelői közül irányított át néhányat, így kicsit jelentősebb – a családi költségvetésben igencsak jól fogó – bevételhez jutott. „Semmit nem adtam drágán. Egyszer megkérdeztem Béla bácsit, miért mennyit kérjek, mire ő azt mondta, vegyem számba, mennyit dolgoztam vele, s annak függvényében szabjam meg az árat. Én mégsem mertem megkérni az árát, mivel úgy véltem, nem vagyok elég tapasztalt, tudásom nem összehasonlítható a Béla bácsiéval” – mondotta a kapott gondoskodásért azóta is hálás tanuló.

Igen, így közel ötven év távlatból is az. Ezt leginkább úgy próbálja kifejezni, hogy az abban a két esztendőben elsajátított alapelvek szerint alkot: kizárólag azokat a színeket és motívumokat használja, amelyek eredeti vargyasinak mondhatók.

Miközben beszélgetünk, előkerül egy kis fényképalbum. A fotók rég készültek, színük itt-ott megkopott, de jól szemlélteik, mi minden szépet készített a vargyasi asszony. Mutatja a jelentősebb megbízatásait dokumentáló felvételeket: a kobátfalvi és székelyderzsi templom kazettalapjai az ő keze alól kerültek ki, büszke a helyi templomban helyet kapó kicsi asztalra is, amelyre az elektromos orgonát szokták tenni. Sok hátas padot festett, de asztalt, széket és saroktékát is, a kisebb-nagyobb ládák számát pedig megbecsülni sem tudja.

Az ember azt hinné, aki ilyen részletes, nagy odafigyelést igénylő munkából ennyit el tudott végezni, az főállásban „űzte az ipart”, de tévedünk. Soós Emma elsődleges feladatának a család ellátását tekintette, aztán tavasztól őszig a mezőre jártak, azaz ebben az időszakban csak az alvás rovására, éjszaka élhetett művészetének, illetve télen, amikor kevesebb volt a ház körüli munka.

 
Közös munkában

Munkájába idővel a család is bekapcsolódott: fia, Csaba és menye, Aranka részt vállalt az alkotásban, és szépen dolgozik a Székelyudvarhelyen nővérként dolgozó unokája, Réka is.

Soós Csaba

Soós Csaba és az asztalosság – bár a családban nem volt hagyománya a mesterségnek –  rég eljegyezte egymást. Szinte gyerek volt még, amikor az édesanyja által kirajzoltakat kifaragta, aztán a szakiskolában olyannyira érdekelte a fa megmunkálása, hogy el-eljárt inaskodni, és ha tehette, az öreg asztalosokat is megfigyelte munka közben. Az iskola után dolgozott a sepsiszentgyörgyi bútorgyárban, a kisipari szövetkezetnél Baróton, aztán meglehetősen sokat a bodosi külszíni bányában is, ahonnan végkielégítéssel jött el. Most  lépcsőket, ajtókat, fakeretű termopánt és hagyományos bútorokat készít műhelyé­ben, de volt idő, amikor sok megrendelése volt kopjafára, csillár és székely kapu faragására is. Mindegy, hogy milyen fajta rendelést kap, mert mindegyiket jó szívvel végzi. Az, hogy a szakma szerelmese, nem kétséges: kérdezni sem kell, csak úgy ömlenek belőle a szavak, miközben arról magyaráz, mi mire jó a műhely gépei közül, melyik fa milyen tulajdonsággal rendelkezik, hogy lehet azokat szép és hasznos tárggyá formálni.

Minden bizonnyal ezt a szakma iránti elkötelezettségét érzik falustársai is, hisz megbízatásai zömét tőlük kapja: annyi munkája van, hogy alig győzi sorra venni őket. Természetesen, ha édesanyja vagy neje, Aranka kéri meg, hogy az ő megrendelőinek dolgozzon, az előnyt élvez.

Átvett örökség

Csaba felesége, Aranka felnőtt fejjel kezdett bútort festeni. Valaha szülőfalujában, Felsőrákoson is jelentős hagyománya volt e mesterségnek, ám idővel valamiért felhagytak vele, az idős mesterek, akik adatközlők lehettek volna, meghaltak. Pedig milyen szép darabok kerültek ki a kezeik közül – példázzák a sok helyen megőrzött, a vöröset zölddel különlegesen ötvöző darabok!

Soós Aranka

A festés alapjait anyósától tanulta. „Amikor a kobátfalvi templom kilencvennyolc kazettalapjának fogtam neki, Aranka jelezte, ő is szívesen megtanulná a bútorfestést. Mondtam, jó, gyertek velem Rékával, és segéljetek nekem. Én elkezdtem a munkát, ők pedig folytatták azokkal a színekkel, amiket mondtam” – idézte fel a kezdeteket Soós Emma.

Aranka úgy véli, az, hogy keze hamar ráállt a festésre, talán elődeinek köszönhető. „Nagyanyám sokat szőtt, talán tőle örököltem némi tehetséget és elhivatottságot” – mondja szerényen, Soós Emma pedig erélyesen nyomatékosít: biztos, úgy van, úgy kell lennie! –, s látszik az arcán, büszke tanítványára.

Aranka számára jelentős mérföldkövet jelentett a Művészeti és Népiskola hároméves, Pál Tünde által vezetett tanfolyama, ahol elméleti és gyakorlati tudást is szerzett. Az évek során hat tájegységről – Kőhalom, Felsőrákos, Homoródalmás, Vargyas, Torockó és a csángóvidék – tanultak. Mindegyiknek megvan a maga szépsége, változatosságukkal gyönyörködtetnek, de az ő lelkéhez szülőfaluja, Felsőrákos és fogadott faluja, Vargyas népművészete áll legközelebb. Az itteni virágok színesek és dúsak, s nem csak díszítenek, hanem jelentőségük is van: akár a kopjafa esetében, velük is egy-egy élettörténetet lehet elmesélni.

Manapság főleg kis ládákon, sulykokon, tányérokon és emléktárgyakon mutatkozik meg a művészete, de asztalt, kontyos széket, sőt, ablakkeretet is festett már. Megesik az is, hogy a férjéhez térnek be valamilyen bútordarab rendelés miatt, majd az udvaron meglátják, hogy ő bútorfestéssel foglalkozik, kedvet kapnak hozzá, s kérik, fesse meg, díszítse ki azokat.  

Szeret a gyermekekkel foglalkozni. Hívták már az iskolába, hogy mutassa meg, miként szokott festeni, volt, hogy falunapokon dolgozott nyilvánosan, és munkahelyén, a Daniel-kastélyszállóban is felkérték, ha a vendégek igénylik, tartson számukra bemutatót. Szívesen tesz eleget az ilyen kívánságoknak, hiszen általuk népszerűbbé válik ez az ősi mesterség.

Egyelőre csak szabad idejében fest, de talán egyszer eljön az az idő, amikor a bútorfestés fogja megélhetését biztosítani. Szép is lenne! Számára a népi mesterség éltetése több, mint némi jövedelmet hozó kedvtelés: a munka végzése megnyugvást jelent, a kész darab pedig örömet azoknak, akik láthatják és gyönyörködhetnek benne.