Miként a címe is mutatja, elsősorban a repülésről szól a pécsi MárkusZínház bábjátékosainak A repülés története című előadása, de nem csak erről. Egy kicsit a barátságról is, egy kicsit az elmúlásról is, és talán az is bátran kijelenthető róla, hogy az emberiségnek a lehetetlennel való örök harcát próbálja megidézni két rongybábu, néhány egyszerű tárgy, és persze a zene segítségével.
Az előadás tisztelgés mindazon mitikus és valóságos kísérletezők, feltalálók előtt, akiket valaha a repülés vágya hajtott – áll az előadás ajánlójában, és valóban, még Lajka kutyát is felfedezni véltük a történetben. Miután elfoglaltuk helyeinket a pulzArt fesztivál alkalmából bemutatott produkció zsúfolásig töltött „fedélzetén”, és megkaptuk az ilyenkor szokásos utasításokat, elkezdődött az utazás. Egy különös emberkével ismerkedhettünk meg, aki kezdetben úgy próbálgatta végtagjait, mintha éppen felfedezné a saját testét, hogy aztán egyre több olyan mozgást végezzen, mely ellentmond a gravitáció törvényének. Előbb csak fára mászik és Michael Jacksont idéző tánclépéseket mutat be, aztán madárszárnyakat szerez, és azokkal igyekszik felszállni, majd különböző repülő gépezeteket próbál ki, míg végül űrhajóra száll, hogy végleg elhagyja a földet.
Közben persze éli mindennapi életét is: szerez magának egy hűséges barátot, akivel versenyt vonyítanak a teliholdas éjszakában, megtetszik neki egy lány, aki azonban elérhetetlennek bizonyul számára, repülőpárbajt vív, és a pajkos bábszínészek ármánykodása nyomán a klinikai halál állapotát is megtapasztalja, szerencsére kis barátja olyan kitartóan harcol érte, hogy végül visszaszáll belé a lélek... Persze nem nyugszik ezután sem, bármerre indul, bármihez fog, repülés lesz a vége. Újra és újra próbálkozik, különböző szárnyas és propelleres alkalmatosságokat talál ki magának, előbb-utóbb pedig a kutyája is hódolni kezd ennek a szenvedélynek. A felfelé vágyók, lehetetlent kísértők bizony többször is zuhanni kényszerülnek, de védőangyalaik mindig kifogják őket, mielőtt elérnék a földet. Az előadás végére egyre több űrszonda jelenik meg a színen, egyre intenzívebben halljuk a szférák zenéjét, és végül a két főhős álma valóra válik.
Nagyszerű a színészi játék, ötletesek a kellékek, hangulatos és helyenként egészen lenyűgöző a zenei alap, amint már megszokhattuk a pécsi MárkusZínház rendkívül kreatív társulatától. Külön figyelemre méltó az előadás egyszerűsége, az, ahogyan szöveg nélkül is sikerül lekötniük a nézők figyelmét. Bár hat éven felülieknek ajánlott, kisebbek is voltak a teremben, és hallhatóan jól szórakoztak, főként a tüzelő-szikrázó eszközök láttán. Talán a produkció viccességében, játékosságában rejlik az a különös varázs, mely könnyen emészthetővé teszi gyermekek és felnőttek számára egyaránt. Az utolsó jelenet azonban mindent megváltoztatott, onnan visszatekintve nem is tűnt annyira viccesnek a történet. Vannak olyan álmaink, vágyaink, melyek meghatározzák az életünket, melyekért készek vagyunk mindent feláldozni, és amikor végre valóra válnak, úgy érezzük magunkat, mintha ott ülnénk a végtelen semmi közepén. Mintha Jack Kerouac-ot és az egész emberi létezés alapigazságát is megidézte volna ez az egyszerű kis mese: „...úton lenni boldogság, megérkezni: halál” – írta egykor a beatnemzedék egyik legnagyobb hatású alakja.
