Ami katonaság a budapesti kaszárnyákban, szedett-vedett népség, a legtöbbje csirkefogó, aki kénye-kedve szerint henyélhet, háromfogásos ebédeket ehetik, közben, ha kedve kerekedik, felvonul Budavárába, elkergeti a hadügyminisztert, s csak akarnia kell: az egész kormányt, kalandor köztársasági elnökével együtt. Már három hadügyminisztert kergetett el ez a szedett-vedett, fegyelmet nem ismerő népség, elsőnek azt, aki „nem akart katonát látni”, másodiknak, harmadiknak két derék magyar embert, a negyedik már szocialista, de a fegyveres hatalom nem az ő, de egy félbemaradt tanár kezében, aki Napóleont játszik és – kommunista. A kormány még vegyes: polgárok és szocialisták a tagjai. A kalandor köztársasági elnök már teljes meztelenségében állana a nemzet színe előtt, ha a nemzet mint olyan látható volna valahol. A szocialista miniszterek maguk közt egyszerűen A hülye titulussal tisztelik meg, mi, bús magyarok, sokkal többre becsüljük: hazaáruló gazembernek tituláljuk a kalandort.

„Új világ a régi helyén!” üvöltik az orosz rubelen hizlalt, sötét alakok, s a szocialisták újsága ellen intézik az első rohamot. A vezéreket megverik, lecsukják a rendőrök, de a grófi kalandor cimborál velök, nemkülönben a szocialista miniszterek is. Három napig egyetlen újság sem jelenik meg s a negyedik nap reggelén arra virradunk, hogy a Vyx-féle francia jegyzék még kisebb területre zsugorította az országot. A nemzetet francia összeköttetéseivel bolondító grófi kalandornak igen kedvező alkalom ez: kiereszti a börtönből a kommunista vezéreket, s azok mint népbiztosok sétálnak be a minisztériumokba. Egyenesen a börtönből. A nagy szocialista többség behódol a törpe kommunista kisebbségnek. Ezé az erő, a hatalom, mert ennek nincs – vesztenivalója.

*
1919. augusztus havában

Tehát: a vörösvilág összeomlott. A népbiztosok egy része megszökött. A főbűnösök szöktek meg. Túl a Dunán népítélet végez azokkal, akiknek az eltűnésre nem volt idejük; Budapesten oláh katonaság fogdossa össze őket. A nagy fellélegzés örömébe ürömcsepp vegyül. Ennyire legyöngült az őserő?...
Az asztalfiának szánt könyv írásában elakadtam. Elő-előveszem a tollat, egy szó nem sok, leírni annyit sem tudok. A falumból tavasz óta sem szóbeli üzenet, sem levél. Vajon a fáim élnek-e még?

Egyetlen egy napilap jelen meg. Nem a régiek közül való. Most született. Lám, ebben az országban meghalni nem lehet. Az egyetlen magyar lapot egy darabont-képviselő szerkeszti. Van-e magyar, aki a darabont világra emlékszik még? Egyáltalán, vannak-e magyarok? Az egyetlen magyar napilapot oláh cenzor cenzúrázza. Hallani vélem a kalandor gróf dunnyogását: „Él magyar, áll Buda még”.

*
1920. január 17.

...Ma jött meg Párisból a gyászjelentés. Nem ért váratlanul s mégis, mégis! Csak a nagyobb magyar városokat említem: Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Kolozsvár: ebből látható, szívem Máriám, mely nyomorú kis országgá zsugorodtunk. A vörös lobogó után a nemzeti színű, ez után a fekete lobogó. Most valóban fekete gyászváros a „bűnös” Budapest. – Nincs okunk a gyászra! biztatja csüggedt lelkünket Apponyi.

*
1920. március 21.

Ma minden újság vezércikkének Évforduló a címe. A proletárdiktatúra évfordulója. Nekem egyben félévforduló is ez a nap. Szeptember 21-én, tehát teljes félesztendeje, hogy »hűtlenül« elhagytad öreg párodat, szívem Máriám, s én mégis élek, élek, élek! 1918 novemberében, a forradalom kitörése s ami szűkebb hazánk megszállása után, nem egyszer tántorodtam a Ferenc József-híd karfájának, ott már ki is szemeltem egy »kilépőt«: innen vetem magamat a komor, haragos kedvű Dunába, hadd vigyen s meg se álljon a legboldogtalanabb magyar holttestével a Fekete-tengerig. De egy láthatatlan kéz mindig visszatartott: nem, nem szabad itt hagynod Őt és Őket! Áldott legyen ez a láthatatlan kéz, mert napról napra rémebben látom, hogy gyermekeimnek az én munkáskezem és elmém még mindig nem fölösleges.

Ma meglátogatott a Magyar bank alapította Pantheon-kiadótársaság igazgatója, s könyvet kért tőlem. Könyvet? Hát csakugyan élek? Sohasem jutott eszembe eddig, hogy azt a könyvet, amelynek írásába a vörös világ szomorú napjaiban fogtam, eladjam. Hisz az asztalfiának szántam. Nos, előszedtem a fiókból a kéziratot. Majd befejezem a Móricz-tanyán. Azt hiszem, ez lesz életem legszebb s talán utolsó könyve. És-és... egy esztendőre meg van hosszabbítva az életünk.

*
1920. szeptember 30.

Mostan pedig bezárom könyvemet. Mostan pedig várom, éjjel-nappal várom Máriát. Jere, jere, csendesüljön le szíved még élő gyermekeid, unokáid seregében. Közeleg a tél, de csak jere, meleg szívvel várunk reád, Golgotát járó Mária! Tavasz nyíltán kéz a kézben megyünk haza. Az édes anyaföldre. Ahol szüleink és gyermekünk sírja domborul. Együtt ültetjük tele virággal sírjukat. Megyünk, megyünk... Mindent elvehetnek tőlünk, de azt a talpalatnyi földet, szüleink és gyermekünk sírja közt, el nem vehetik. Nincs az a földi hatalom, amely elvegye. El nem vitatható szent örökségünk ez. Kegyeletlen kéz kidöntheti szüleim sírkövét, mind hiába, végrendeletem e könyvben megmarad:
Ami szépet és jót könyveimben láttok, / E két öreg ember szívéből eredett. / Ha majd kihull a toll reszkető kezemből, / E két öreg ember mellé temessetek.

Ide temetnek Téged is, testben-lélekben velem egy Mária! Együtt álmodjuk át a Végtelen éjszakát...
Tavasz nyíltán hazamegyünk, Mária.