Ahogy a többiek is mellettünk, akikkel rövid időn belül együvé tömörülve fújtuk egyik népdalt a másik után. A miénk, a környezetet és a hangulatot megbecsülőké volt a csillagos égbolt és a fenyőillatú levegő, otthon voltunk benne. 1990-ben friss töltetű nemzetközi képzőművészeti fesztivált indított itt egy értékteremtő ember, másféle rangot és méltóságot is ajándékozva e különleges zarándokhelynek. És ezzel egy időben elindult egy ellenkező irányú folyamat is: a rombolásé. Ennek eredményeképpen ma már az autós tömegturizmus egyik gyűjtőpontjává vált az ikerkráterek közötti nyereg (a rongyos aszfalt nem ijeszt el senkit), ahol üvöltő gépzene, kocsmák és csecsebecseárusok között kell átfurakodni a lényeghez. A ,,vízen járás", az AnnART tábora megszűnt, a tőzegláp pár éve már csak szabott időben, belépti díj ellenében látogatható, fonák viszonyaink miatt gyümölcseit is pénzért árulják az útfélen, a védett, kiváló vízminőségű tavon 2008 nyarán motorcsónakosok, a kápolna alatt kocsijukkal piknikező tűzoltók hirdették a törvények és szabályok esetlegességét. A szennyező csónakban állítólag akadémiai kutatók ültek — ezek után miért is szörnyednénk el azon, hogy a térségben működő civil természetvédők (az illetékes Hargita megyei környezetvédelmi felügyelőség szíves elnézésével) az élő fára szegezték a kilátóteraszt? Aki tehát szeretne feltöltődni hajdani kedves kirándulóhelyén, vagy netalán gyermekeinek is átadná a Szent Anna-tó szellemi örökségét, felejtse el: a kempingben láthatóan csak azokat kedvelik, akik nagy zajt csapnak, sok sört fogyasztanak, és nem tesznek fel olyan kényelmetlen kérdéseket, hogy a parkolásért, szemétszedésért, sátorozásért, dupla árú üdítőért tizennyolc év alatt befolyt szép jövedelemből ugyan miért nem lehetett egy tisztességes illemhelyet sem kialakítani. És hogy miért nem lehet aludni az erdő közepén? Mert jobbról a manele, balról a sportközvetítés, elölről a hírek, hátulról valamelyik vállalkozó generátora zúg teljes hangerővel — s ki ne hagyjuk a terepmotorosokat, nehogy zokon vegyék a mellőzést, mikor éjjel-nappal tekerik... Bizonyára meglepő a gondnokság számára, de a legtöbb rádiót készségesen, az első kérő szóra lehalkítják, csak egy-egy fiatal néz vissza csodálkozva, hogy van, aki inkább madárfüttyöt hallgatna idefent... Tehát lehet. Csak nem akarják. A kiábrándult régi gárda lassan átköltözött Bükszád fölé, a Döngőre. Többet kell gyalogolni a fürdésért, de még a hétvégeken is nyugalomra és barátokra találhatnak, és ezért az sem nagy ár, hogy előbb bizony takarítani kell mások után. Lehangolóbb, hogy minden vidáman indult beszélgetésnek egy a vége: vajon mire jó az nekünk, ha az ország többi piknikező-dühöngőjéhez züllesztjük a Csomád varázslatos térségét? Tényleg ez a cél?