Ebből szerezte ugyancsak Budapesten a mesteri fokozatot is. A Székely Mikó Kollégiumban végzett, Kolozsváron volt egyetemista, Budapestről már szóltunk, a magyar fővárosból doktorandusként a stuttgarti Hohenheim Egyetemre került, közben térült-fordult Afrikában is, több országban egy egész sor szakmai rendezvényen, konferencián vett részt, majd újra a szülőföld irányába mozdította a kocsi rúdját, s hazatért Háromszékre. Találkozásunkat és beszélgetésünket az motiválta, hogy az életpályák hasonlósága miatt egy előző írásom riportalanyával többen összetévesztették. Összeültünk tehát, hogy a ,,hibaigazítást" helyreüssük. Előbb az Úz völgyében, de az ottani körülmények nem voltak alkalmasak egy kiadós beszélgetésre, ezért Sepsiszentgyörgyön hoztunk össze egy újabb találkát. A Fotosmartonosról kiinduló, a fél Európát átfogó életpályaívre gondolva kérdezem, hogy ezt a nagy kerülőt miért kellett megtenni.

Füvek, fák lelkem rokonai...

— A ,,kellett" talán túl erős. Azt szerettem volna, hogy megismerjem először a szűkebb környezetemet (Martonost, Háromszéket), aztán tágabb értelemben az otthonomat (Erdélyt, a Kárpát-medencét, Európát). Martonos olyan kis falu, hogy ott mindenki mindenkit ismer. A Szentgyörgyön eltöltött évek alatt megismertem Háromszéket. Aztán amikor elkerültem a kolozsvári egyetemre, ott mindenhonnan voltunk az országból, főként Erdélyből. Ezt követte Budapest. Ez arra adott lehetőséget, hogy beutazzam a Kárpát-medencét. Másrészt arra volt jó, hogy megismerjem a szomszédos országokat is. Ilyenformán, amikor a mesterit, illetve a doktori iskolát végeztem, több mint húsz országból kerültek ki az évfolyamtársaim, főként a volt szocialista államokból, azaz bolgárok, csehek, lengyelek, kazakok, tádzsikok, üzbégek, minden egyéb...

— Szentgyörgyön melyik iskolába járt? Akkor már céltudatosan eldöntötte, hogy ,,mi leszek, ha nagy leszek"?

— A Mikóban érettségiztem. A természet, a növények, állatok és általában az élő rendszerek érdekeltek. Már gyerekkoromban úgy éreztem, hogy ,,a füvek, fák lelkem rokonai". Minden ember szeretne valamit tenni azért, amit értékesnek tart. Én magát a környezetet, a természetet tartom értékesnek. A kertünkből gyönyörű táj tárul elénk. Látszik a Nagykőhavas, a Keresztényhavas. Gyerekként épphogy láttam ezeket a távoli hegyeket. Később, felnőttként közelükbe mehettem, s eljátszhattam a nézőpontokkal...

— Ez azt jelenti, hogy már kisgyermek korában a tájhoz, ennek élővilágához kötődött?

— Igen. Az első ,,kirándulásom" kétéves koromban történt. Ez kétéves léptékben úgy alakult, hogy elcsentem az asztalról néhány süteményt, becsomagoltam egy szalvétába. A telkünkön van egy kis patak, a Martonos pataka. Elmentem a partjára, majd bebújtam a ribizlibokrokba — már a fél falu keresett —, természetesen, jól hallottam, hogy keresnek, de én úgy gondoltam, hogy most kirándulok, és engem ne zavarjanak. A Martonos patakába egyébként nem lehet belefulladni, csak beleesni esetleg... Ez egy olyan kis patak, amely mostanában nyaranta kiszárad. Régen mindig volt benne víz. Gyermekkoromban is leapadt nyáron a vize, de nem mindig száradt ki. A nagyszüleimtől tudom, hogy régen nyáron is bővizű patak volt. Azóta annyi történt, hogy szabályozták a medrét, s a vízháztartás megbomlott. És ezt a folyamatot csak erősítette a közelmúlt szeszélyes időjárása.

— Környezetvédő szakemberként mi erről a véleménye? Ezek a mederkiegyenesítések, a szabályozások ártanak? Vegyük példaként az Oltot. Ennek a medrét is hosszú szakaszokon kiegyenesítették. Most láthatjuk, hogy kanyarokat képeznek ki, a meanderek ,,mosott" oldalán kőbéléssel védik a partszakaszt, lassítják a vízfolyást...

— Hogy ártalmas vagy nem egy folyószabályozás, az nézőpont kérdése. Például: lehet gazdaságilag hasznos, de természetvédelmi szempontból káros. Jelenleg részesei vagyunk egy klímaváltozásnak. Ennek egyik jellemzője, hogy egyenlőtlenebbé válik az éves csapadékeloszlás. Azaz amikor nincs, akkor sokáig nincs csapadék, amikor viszont van, akkor túl sok. Ha a folyók medre egyenes, akkor gyorsabban lefut a víz, nagyobb az árvízveszély. De ez csak az egyik eleme a folyószabályozásoknak, a vizek viselkedésének. Az erdőirtások miatt a vízgyűjtő területeken a növényzet nem fogja fel kellőképpen a csapadékot. Emiatt is felgyorsul a víz levonulása. A folyószabályozás legtöbbször negatív hatást jelent a természetes környezetre...

— Az első, kétéves kori kirándulástól hogyan jutott el a nagy szakmai kirándulásokhoz? Volt-e ehhez valamilyen helyi minta?

— Van néhány ember, akinek az értékrendjét és munkásságát nagyon tisztelem. Például Konrad Lorenz, Jane Goodall, Gerald Durrell... Velük az ismeretterjesztő irodalom révén találkoztam. És voltak nagyon jó tanítóim: elsősorban az apám, továbbá Máthé Dénes és Szőcs Emőke tanárok a Mikóban. És... voltak álmaim, amelyeket sokan bohócságnak tekintettek. Például ’86-ban — akkor voltam nyolcéves — a budapesti állatkertben jártunk, s ott mondtam, hogy én majd ott szeretnék dolgozni. Mikor kikerültem Budapestre, akkor tényleg feladatokat vállaltam az állatkertben részmunkaidőben. Persze, másképp látja az ember az állatkertet huszonévesen, mint nyolcévesen; tudja például, hogy ehhez a munkához Pesten kell élni. Jó volt ott dolgozni, mert sok érdekes állattal találkozhattam, és azért is, mert egy gyerekkori álmom beteljesült.

— Mondta, hogy a Kárpát-koszorú hegyei látványként is fogva tartották. Mikor jutott el először oda?

— Családias, kényelmes kirándulási körülmények között már gyermekkoromban. Édesapám gépészmérnök, de szabad idejében kertészkedik, nagyon szereti a természetet, és sokat kirándultunk. Később volt egy martonosi-gidófalvi baráti kör, velük kirándultam. Ami érdekes, ezek az emberek majdnem mind hasonló utat jártak be. Egyetemre mentek, földrajz, ökológia s egyéb természetközeli szakokra. Aztán szétrajzottunk, és most hazaköltöztünk. Ha a párokat is hozzászámítom, akkor tíz-tizenöt fős kiscsoportunk van. Vannak közöttünk mesteremberek és kézművesek is, pl. bádogos, keramikus, fafaragó. Létrehoztunk egy egyesületet is, a Csillagőrzőt. Természetközeli életmód és hagyományőrzés a tevékenységi területünk. Főként lovas hagyományokkal foglalkozunk. Például idén március 15-én mi voltunk a huszárcsapat, és mi tartottuk a lovas íjászbemutatót a Sportnapok alkalmával Szentgyörgyön. Diákkoromban a természetjárás vonatkozásában fontos volt az Erdélyi Kárpát Egyesület is Dukrét Lajos bácsi vezetésével. A kirándulás érdekes, vonzó, és közben sokat tanulhat az ember, ráadásul kifinomodik a megfigyelőképessége. Például — közben rápillant a virágvázára — többet tud meg a tárnicsról, mintha csak könyvből tanulna. Nem csak azt látja, hogy az egy szép kék virág, hanem azonnal észreveszi azt is, hogy átellenesek a levelek, összeforrtak a sziromlevelek...

Kivágni egy szeletet az életből

— Szóval, Pesten egy sepsimartonosi kislány az állatkertben eldönti, hogy ő ilyen környezetben fog dolgozni...

— Igen, én elég korán eldöntöttem, hogy természet-, illetve környezetvédelem területén szeretnék dolgozni. Ha az ember kiválaszt egy szeletet az életből, akkor szinte bármi lehetséges, pl. környezetvédelem, maraton, lovazás. De olvastam valahol, hogy amikor az ember valamiből többet csinál, mint a körülötte lévők, akkor jó, ha odafigyel, mi az, amit elhagy azért, hogy azt az egyvalamit megcsinálja.

— Mi az, hogy ló? Van lova is?

— Igen, van két kancánk. A párommal szívesen lovastúrázunk vagy -íjazunk délutánonként, hétvégenként. Sok időt és energiát igényelnek tőlünk a lovak, de ezt sok érdekes élménnyel viszonozzák. Például különleges élmény egymás mellett vágtázni friss hóban, vagy lóhátról figyelni az erdei alkonyatot...

— Egy-egy esés megesett-e?

— Megesett, megesett... lóval is, biciklivel is. Sokat bicikliztünk úgy is, hogy a közvetlen környéken elmentünk, mondjuk, Kálnokig (nagymamához, és megnéztük az unitárius templomot), a Rétyi- vagy a Szent Anna-tóig és így tovább. Aztán felnőttkorunkban távolabb is, pl. Bulgáriába, Törökországba... Az említett kis baráti kör összetartott. Magyarországon is ott volt a biciklim. Németországban is. Vittem magammal, vagy a bicikli vitt engem...

Kolozsvár — Budapest, egyetemi évek

— Amikor megtudtam, hogy ősszel kell felvételizni az egyetemre, s emiatt nyáron muszáj tanulni (kirándulás helyett), nagyon el voltam keseredve. Megkértem olyanokat, akik ismerték a körülményeket, tudják meg, hogyan lehetne felvételi nélkül bejutni. Azt mondták: úgy nem lehet. De annyit hozzátettek, hogy ha valaki országos tantárgyversenyen érmet nyer, az automatikusan bekerülhet. A biológiát választottam. És elkezdtem készülni. Abban az évben megnyertem a biológia-tantárgyverseny városi, megyei és országos és szakaszát. Ez ’97-ben volt. Nicolae Coman úr, aki Kolozsváron megalapította a környezetvédelmi szakot, meghívott az egyetemre. Oda, ahova amúgy is készültem. Felvételi nélkül hívott meg, de amire felmentem beiratkozni, őt kinevezték kenyai nagykövetnek. Kisebb felfordulás volt az egyetemen, s azt mondták, hogy felvételi nélkül Bukarestbe, Brassóba vagy máshova felvesznek, de Kolozsvárra nem. Mondtam, hogy én Kolozsvárra akarok jönni. Erre azt felelték, hogy az egyetemnek jogában állna felvételi nélkül is felvenni engem, de úgy döntöttek, hogy ezzel a joggal nem élnek, mert ez külön munkával, plusz adminisztrációval jár. Így hát felvételiztem. Nyolc-tízszeres túljelentkezés volt. Én akkor jöttem vissza egy olaszországi jutalomkirándulásról, amelyen az olimpikonok vehettek részt. Gyorsan tanulni kezdtem, s végül is sikerült. Az egyetemi évek elején többször elgondolkoztam, hogy mit is keresek ott. Akkor még csak román nyelvű környezetvédelmi oktatás létezett. Éppen eltörött a kezem biciklizéskor. Jegyzetelni nem tudtam, nem értettem mindent, ráadásul minden második nap eltévedtem Kolozsváron. De aztán belejöttem...

— Kolozsvár után hogyan lehetett Pesten landolni, és miért pont ott?

— Egyrészt szerettem volna tágítani a megismerési kört. Martonos, Szentgyörgy, Kolozsvár után szinte adta magát Pest. Másrészt szerettem volna szakosodni s utazgatni. Nem kívánkoztam nagyon messzire. Párhuzamosan jelentkeztem az ELTE-re és a Közép-Európai Egyetemre 2001-ben. Felvettek az ELTE-re is, de én a Közép-Európai Egyetem mellett döntöttem. Mindig volt valamilyen ösztöndíjam, és mindig dolgoztam valahol az egyetem mellett. Például Kolozsváron a Palocsay Rudolf Ifjú Gazdák Egyesületénél, ami azt a célt szolgálta, hogy a magyar nyelvű képzés hiányát részben pótolja. Akkor még sem agrár-, sem környezetvédelmi képzés nem volt magyarul. Egy kis magyar nyelvű könyvtárat hoztunk létre, pályázati díjakat szereztünk, hogy az egyetemisták kimehessenek Magyarországra, kinti tanárokat hívtunk meg Kolozsvárra, kiállításokat szerveztünk. Ezek egy kicsit pótolták a magyar nyelvű oktatás hiányát. Pesttől nem messze a Duna—Ipoly Nemzeti Park, és ott öt nyáron át túrákat vezettem a Négy Évszak Erdei Iskolában óvodáskorúaktól a nyugdíjasokig, tulajdonképpen minden korosztálynak. Ezek egyrészt csapatépítő programok voltak a felnőtteknek, másrészt tematikus túrák (madárles, gyógynövényismeret és patakfigyelés stb.) a gyermekeknek. Néha átjártam Ahára, Felvidékre, ott egy ökofarmnak a tevékenységeibe kapcsolódtam be. Stuttgartban egy környezetvédelmi tanácsadó cégnél dolgoztam részmunkaidőben. És most szeretném itthon hasznosítani azt a tudást, tapasztalatot, amit az elmúlt években szereztem.

(folytatjuk)