Minden bizonnyal kijelenthetjük: Baróton nincs olyan ember – aki bár elviekben – ne ismerné el, milyen lényegbevágóan fontos szerepet játszik a város és a kistérség életében a Gaál Mózes Általános Iskola és a Baróti Szabó Dávid Középiskola.
Nem kevesen vannak, akik jónak mondják az iskolákat: ha valaki tanulni akar, nem kell ahhoz messzire mennie, itthon is tud – jelentik ki. És igazuk van. A végzősök közül talán kevesebben érettségiznek sikeresen, mint az országos átlag, ám akik vették az akadályt, a választott egyetemen megállják helyüket. Boldog lehetne Erdővidék, ha az innen származó fiatalok mind hazatérnének. Amennyiben valaki kétségbe vonná szavainkat, állításunk alátámasztására idegenbe szakadt hazánkfiai tucatjait tudnánk sorolni. Van egyetemi tanárunk, szépreményű kutatónk, legkülönfélébb szakosodást választó orvosaink a szélrózsa minden irányában fellelhetőek, van festőnk, szobrászunk, költőnk, írónk, színművészünk és rendezőnk, külföldön sikeresen vállalkozást vezető, kiváló eredményt elérő sportolónk és közösséget igazgató lelkipásztoraink. És a sort valószínűleg még nagyon sokan tudnák folytatni.
Mégis, mintha azon dolgoznánk, hogy felszámoljuk intézményeinket. Előbb megrökönyödést okozott, majd „téma” lett, manapság pedig szinte természetes, hogy a szülők egy része nem a helyi általános iskolát, hanem a bardoci Benkő József Általános Iskolát választja gyereke számára. És Erdővidék szempontjából ez még a kedvező megoldás, hiszen nemcsak „a falu”, hanem Sepsiszentgyörgy és Székelyudvarhely is komoly konkurenciát jelent.
Hasonló cipőben jár a középiskola is. Ismerünk olyan helyzetet, amikor a szülők albérletet vettek ki gyerekeiknek Sepsiszentgyörgyön, iskoláztatásuk érdekében kétlakivá téve őket, mások naponta legalább egyszer megjárják a Székelyudvarhely felé vezető utat, hogy gyereküket hazahozzák, ismét mások a kolozsvári bentlakást fizetik, sőt, arra is volt már példa, hogy az egyik nagy lokálpatrióta előbb a lányát, aztán a fiát vitte Székelykeresztúrra. Az elvándorlás miatt annyira lecsökkent a gyereklétszám, hogy tavaly besorolását vesztette az iskola, ami miatt az igazgatóhelyettesi tisztség megszűnt. Ilyen sem volt még.
Persze, magyarázni lehet: a statisztikák is tanúsítják, kevesebb gyerek születik, mint húsz-harminc éve, illetve tovább fokozza a csökkenést a kivándorlás. Hivatalos kimutatás nincs, de talán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, a felnőtt lakosság negyede vett vándorbotot a kezébe, s kereste boldogulását az anyaországban, Németországban, az Egyesült Királyságban, Spanyolországban vagy éppen Belgiumban. Ők pedig a legtöbb esetben vitték magukkal gyermekeiket is.
Érthető, hogy a szülők gyermekeiknek a legjobbat akarják, de mégis: az az egyetlen megoldás, hogy önszántunkból feladjuk, felhagyjuk alma matereinket? Mert a folyamatos gyengülés, sorvadás hovatovább oda fog vezetni. Melyik szülő akarja majd „a maradék” közt tartani gyerekét; inkább szorít még egyet-kettőt azon a bizonyos nadrágszíjon, és elviszi gyerekét oda, ahol úgy gondolja, jobb nevelésben részesül. A pályát komolyan és elhivatottsággal művelni szándékozó tanárok közül hányan fogják bármelyik baróti intézményt választani?
Mindenféle irónia nélküli javaslat: azok, akik tavasszal az iskola érdekében (?) gyűléseket és felvonulásokat szerveztek, nem vennék-e ismét a fáradságot, hogy kicsit ezen is elgondolkozzanak, s ténykedésükkel kicsit felverjék álmukból – politikai színezettől függetlenül – eltunyulni látszó vezetőinket. Mert mihamarabb valami megoldást kellene találni.
