Jelen esetben Udvarhelyszék irányából Erdővidék felé közelítve vesszük szemügyre a falvak mai gazdasági és társadalmi helyzetét, a rejtett és megmutatkozó potenciált, a pillanatnyilag zajló folyamatokat és a közeljövőre vonatkozó terveket.  Minden egyes települést megvizsgálok az egyházközségek, a helyi vállalkozások szintjén, illetve a civil berkekben zajló közösségépítő munka szemszögéből is, külön figyelve arra, hogy rávilágítsak a szellemi és az épített örökségre.

Egyértelmű, hogy ez a település a kezdeti években erősen megsínylette a rendszerváltozást, hiszen a környéken működő bányák – Lövétebánya, Hargitafürdő – bezárása után a szentegyházi vasüzem is csődbe jutott. A kilencvenes években egyrészt a viszonylag fiatalon nyugdíjazott vagy tartósan munka nélkül maradt férfiak, másrészt a pályakezdők kényszerültek arra, hogy külföldön keressenek megélhetést. Magyarországon – főként Budapesten, illetve néhány ahhoz közeli településen, Vecsésen, Budakalászon, elszórtan azonban vidéken is – több százan telepedtek le. Mivel sok esetben a családalapítás és az otthonteremtés külföldön történt, a jelenség érzékelhető volt a helyi demográfiai adatokban is. Lövétét a családi összetartás, a sokgyermekes, többgenerációs együttélés jellemezte korábban: 1910-ben 3434-en lakták, s a növekedési tendencia az első világháborút követően sem torpant meg 3581 (1930), 3801 (1940), 3961 (1956), 4267 (1966), 4283 (1977), hogy aztán 1992-re 3841, majd 2002-ben 3523 főre csökkenjen, majd 3439-re a legutóbbi népszámláláskor (2011), ma 3301 ember lakja (2019 június). Az ezredfordulót követően is gyakori ugyan a vendégmunka, de jobbára átmeneti jellegű, és a megszerzett pénz, illetve a tudás idehaza hasznosul. Pillanatnyilag – a polgármesteri hivataltól származó adat szerint – 320-an tartózkodnak külföldi munkán ideiglenes jelleggel. A közeli városokba – Szentegyháza, Székelyudvarhely, Csíkszereda – 170-en ingáznak. A rendszerváltás után összesen 180 új házra adtak ki építkezési engedélyt. A háztartások száma 1284.

A település mondhatni exponenciálisan változó képén markánsan látszik a sokféle hatás. Vannak pozitív, ám negatív előjelű folyamatok is egyaránt.

Hadd ejtsünk itt még pár szót a látható vállalkozói kedvről is, hiszen 131 magáncég van, amelyek a kereskedelem, a kőkitermelés, a teher- és személyszállítás, az építőipar, a mezőgazdaság, a különböző szolgáltatások és a vendéglátás terén tevékenykednek. Mivel az idősebb generáció korábban a vasiparban és a bányákban dolgozott, ez a korosztály tisztességes nyugdíjjal rendelkezik. Az aktív korúak pedig idehaza vagy külföldi forrásokból teremtenek egzisztenciát, köztük nincsenek hátrányos helyzetű vagy elszegényedett rétegek. És cigányprobléma sincs, hiszen a cigány családok hosszú generációk óta beilleszkedtek a székelyek közé, sem nyelvileg, sem kulturálisan nem különülnek el.

Annak ellenére, hogy Kirulyfürdő – amelynek állandó lakossága ma 40 fő alatti – is része, egytelepüléses községként tartjuk számon. Északon Szentegyházával, délen Homoródalmással szomszédos. Halmazos településszerkezet jellemzi. Az utcák, a telektömbök rendszertelen kuszaságban állnak, amely egyrészt a földrajzi adottságokkal, másrészt a túlnépesedéssel magyarázható. Kivételt képeznek a két faluvégen elhelyezkedő új falurészek, amelyek a földcsuszamlások után (1913, 1970) jöttek létre. Pósfalu, Tófalva és az Újnegyed immár lapályosabb területen, nagyobb telkeken létrejött utcák és családi házak, gazdaságok sorát foglalja magában.

A hely erőforrásai

A község jelentős természeti erőforrásokkal rendelkezik. Ami az erdőgazdálkodást illeti, a helyi közbirtokosság a jelentős vagyont (2380 ha erdő, 1650 ha legelő) észszerűen használja, nem csak a lakosságot látja el tűzifával, hanem műfát is termeltet, illetve telepít is. Hozzáláttak egy SAPARD-pályázat segítségével (a projekt futamideje 2011–2014 között volt) 50 hektár gyenge minőségű legelő beerdősítéséhez. Arra is teremtettek lehetőséget, hogy alkalmanként jelentős összegekkel támogassák a helyi beruházásokat, a templom és a Népiskola felújítását, illetve a helyi közművelődési és sportegyesületeket.

Ami az altalajban rejlő sókészletet illeti, annak kitermelése várat magára, hiszen ez állami hatáskörbe tartozik. A szakemberek véleménye szerint a kitermelés a sókőzet vékonysága miatt nem lenne gazdaságos. Viszont a felszíni sós források (víz-só) lakossági felhasználása töretlen. Ugyancsak szünetel a korábban több helyen (Hargita-liget vagy Festőborvíz, Székely Szeltersz) folytatott borvízpalackozás is. Lövéte közigazgatási területén mintegy tizenöt ásványvízforrás tanúskodik az egykori vulkanikus tevékenységről, ezek egy része a Kis-Homoród folyása mentén, a falu közvetlen közelében található (Dobogó, Lobogó, Bányatelep), más része mintegy 6–8 km távolságra, a Vargyas-völgyében (Délő, Bélmező, Székely-Szeltersz, Nádasszék), illetve a Tolvajos-patak mentén (Hargita-liget vagy Festős, Kiruly). Korábban a község határában Kamilla, Székely Szeltersz, valamint Hargita gyöngye néven forgalmaztak palackozott ásványvizeket. Ha palackozóüzemet telepítenének, akkor ezek a szép nevek az anyagi haszon mellett olyan márkákká léphetnének elő ismét, amelyek az egész Székelyföldet népszerűsíthetnék. Kialakulóban volt itt a fürdőélet is, amely az 1948-as államosítást követően megtorpant, és 1990 után sem kapott lendületet. Ma egy vállalkozó működteti igen szerény körülmények között a Nádasszéki-fürdőt.

Régi ház

Jelen pillanatban két olyan termék van, amely lövétei sajátosság. Ilyen a lövétei házikenyér, amely 2005-ben jelent meg a piacon, mint lövétei pityókás kenyér a Lövétebányán működő Silvimex Pékség termékeként (erre a kenyérre a cég 2010-ben elnyerte a Székely Termék védjegy használatának jogát is). Ugyancsak Lövétebányán nemrég Lövétei szódavíz néven egy borvízforrás befogásával, annak palackozásához fogtak. A terméket a szentegyházi Kovács-család kereskedelmi társasága forgalmazza. A kitörési pont az ásványvizekben és a gyógyfürdőkben, az ehhez kapcsolható idegenforgalomban keresendő, amelyhez rövid kereskedelmi láncban a helyi gazdálkodók szolgáltatnák az itt megtermelt élelmiszereket. A szarvasmarhatartás jelentős, ehhez komoly takarmánytermelés társul, a konyhakerti zöldségek és fűszernövények mellett a mezőn csak burgonyát termelnek, az egyéb kultúrákat az utóbbi években elhagyták. Lövéte határa 10 227 ha, amelyből szántó 203, kaszáló 5217, erdő 2487 ha, míg 262 hektár terméketlen.

Hagyomány és 21. századi építkezés

A központi állami rendelkezések és a gyakori tűzvészek is hozzájárultak a falukép alakulásához. A Szászföldön elterjedt, téglából és mészkőből való építkezési szokások ugyancsak hatottak a 18–19. század folyamán az itteni népi építészetre. 1940 előtt a házak túlnyomó többségét – mintegy 80 százalékát – kőből és fából készítették. A terepadottságoknak megfelelően többnyire részben vagy egészen alápincézett hajlékok ezek, mindkét szinten kettős vagy hármas osztatúak, ami lehetőséget biztosít a két- vagy háromgenerációs együttélésre. Ritkán kőből, többnyire fából készültek a sütőházak és a nyári konyhák, illetve azok a toldások, „horizontális” fejlesztések, amelyek a megnövekedett családok igényeit voltak hivatottak kielégíteni.

Halmazos falu

A fából épült csűrök rendszerint – a rendelkezésre álló bőséges építőanyag jóvoltából – hagyományos szerkezetűek, a Hargita-Hegyalja településein (Nagyoláhfalu-Szentkeresztbánya, Kápolnásfalu, Máréfalva, Zetelaka) elterjedt sémákat követik. A faragott „székely kapu” elég gyakori volt a faluban, annál ritkábban készítettek téglából vagy kőből rakott kaput, ezeket rendszerint az utcafronton egybeépítették a lakóházzal. Ez a megoldás azonban elsősorban a Homoród mente délibb településeire jellemző, amely ily módon egységes „szászos” karaktert ad a tájegység településeinek. A 19. század végére jószerével eltűnt a zsúp- és a zsindelyfedés, helyét a hódfarkú, a pikkely-, majd a szalagcserép vette át. A cseréptetős megoldást elsősorban biztonsági okokkal magyarázzuk. Ugyancsak általánosnak mondható a téglakémények kialakítása is a 19. század végétől, amelyek létrehozása ugyancsak helyi szabályozás, sőt, a köz­ség részéről érkező elvárás és támogatás révén valósult meg egykor.

Az 1970-es évektől kialakuló új negyed „stílusa”, illetve a megváltozott építkezési kedv jelentős változásokat hozott a falu arculatában. Ekkor már a tégla a fő alapanyag, divatba jön az ikerablakos, az utca felé hosszában elhelyezett ház, amelyet rendszerint cseréppel, nagyon ritkán hullámpalával fednek és színesre vakolnak. Nem csupán „regáti minták”, hanem érdekes módon Vasarely-motívumok is felbukkannak egyiken-másikon. Nyilvánvaló, hogy a szocializmusban voltak általános elvárások is, amelyek országos szinten igyekeztek megszabni, hogy mit és mekkorát építhetett a nép. Ilyen szempontból is faluképromboló volt az „átkos”. Ezekhez a bennvalókhoz még mindig hozzá tartozott a csűrsor, hiszen a lakóik kétlaki életet éltek: ingáztak a munkahelyükre, és munka után gazdálkodtak, így egészítve ki a fizetésüket. Mihály Dénes polgármester közlése szerint pillanatnyilag öt autentikus bennvalót találunk a faluban – amelyhez „nem nyúltak hozzá” –, viszont megfelelő hozzáállással legalább 30 régi építésű ház könnyen visszaállítható lenne. Érdekes és friss jelenséget figyelhettünk meg a Népiskola környezetében legutóbb, ahol három szép régi kőház esetében példaértékű friss beavatkozás történt, történik. Ez azt is jelezheti, hogy a tulajdonosok igazodni szeretnének az egyházi épületekhez, azok hagyománytisztelő és kiváló ízlésről árulkodó külleméhez.

Enyhe beavatkozással megtartott régi ház

A rendszer megváltozása az építkezési stílus szabadosságát hozta. Egyrészt igény volt a vertikális terjeszkedésre – emelet ráépítése a régire, tetőtér kialakítása –, másrészt pedig megjelent a falusi kereskedő, szolgáltató, aki boltot nyitott az utca felőli részen, illetve a mezőgazdasági vállalkozó, aki kénytelen volt az udvarán kocsiszínt, műhelyt építeni, vagy úgy megbontani a kerítést, a ház, esetleg a csűr falát, hogy „üzemi” bejáratot vagy tárolási lehetőséget teremtsen haszongépjárművei számára. Egyre inkább terjedt az esetleges és teljesen eklektikus anyag- és színhasználat, amely mesterséges kövek és műanyagok rafinált keverékét kínálja a szivárvány teljes spektrumában. Ez a pusztító folyamat ma is tart, az okozott károk mellett azonban itt-ott már pozitív és követhető példák is mutatkoznak, magánépítkezések és -felújítások terén egyaránt.

Közösségi szinten felmutatható a jó példa

Kétségtelen, hogy a helyi civilek, az egyház és a polgármesteri hivatal az évek során számos kezdeményezéssel igyekezett szolgálni a településkép megőrzésének és jó irányú alakításának ügyét. Sikeres korábbi megvalósítás a helyi tájház, amely az egykori piac ma beépített tere mögötti „zárványban” található. A tájház a község központjában, az 1965-ben felépített szövetkezeti üzletház mellett egy macskakővel nemrég kirakott kis utcában, a községi könyvtár szomszédságában áll.

A 2011-ben felújított egykori lakóház az adatközlők szerint az 1894. évi tűzvész után épült 1896-ban. Az épület előtt egy 1927-ben készült galambbúgos kötött nagykapu áll, amelyet  ideköltöztetése után, még 2002-ben Ladó Gábor helyi fafaragó újított fel. A tájház a vetett ágyon kívül még jó néhány évszámos öreg kelengyetárolóval és ülő bútorral (menyasszonyi ládák, becsapolt lábú, deszkatámlás székek, falba mélyesztett tékák) büszkélkedik. Egyed József vállalkozó támogatásának köszönhetően ebben a szobában kapott helyet a székelyudvarhelyi Kováts István fényképész egykori képeiből származó, az egykori lövétei népviseletet bemutató kis archív fotókiállítás is. A hátulsó szoba falán állandó kiállítás látható Ádám Gyula fotóművész Lövéte népi építészetét bemutató képeiből. A pincelakásban stílusosan berendezett termet alakítottak ki, amely népi mesterségek gyakorlására, egyéb közösségi tevékenységekre, gyűlésekre alkalmas. A mögötte álló telken hasonlóan karbantartott épület áll, amelyben községi könyvtárat működtetnek. Javaslatok hangzottak el arra vonatkozóan, hogy a szövetkezet emeletes szocreál épületét bontassa el az önkormányzat. Ha ennek helyében ismét piac létesülne, akkor kinyílhatna a látogató előtt a most még „befalazott” utca is.

A 19. század végén épült Népiskola szép példája a hagyományos középületeknek, amelyek sikeresen ötvözik a népi elemeket a polgári, közszolgálati igényekkel. Az eredeti tervet Draskóczy Jenő székelyudvarhelyi okleveles mérnök készítette 1886-ban. A lövétei Andrásy István apát-kanonok kezdeményezésére, az akkori erdélyi római katolikus püspök támogatásának köszönhetően, az iskolát a helyi közösség építette 1888-ban. Az elmúlt években erről az épületről sok szó esett a sajtóban, hiszen a felújítást komoly előkészületek előzték meg. Az egykori felekezeti iskola üresen, kihasználatlanul állt, állapotáról semmi jót nem mondtak a statikusok. Hosszas viták után döntött úgy az egyháztanács, elsősorban Mihály János történész javaslatára, hogy mindezek ellenére hozzálát a felújításhoz. Több próbálkozás után a végleges terveket és a felújítási dokumentációt Várday Zsolt székelyudvarhelyi építész készítette el.

A pályázatok elkészíttetésével az épület adminisztrálására, a helyi Zöld Erdély Egyesület kapott megbízást a települési egyháztanácstól. Az egyesületet 2015 júliusában értesítette a magyar kormány, hogy támogatja az egykori Népiskola épületének felújítását. A munkálatokat a szentegyházi Bauhause Enter Kft. vállalta, a beruházás összértéke 3 millió lej volt, amelynek 83 százalékát a Bethlen Gábor Alap biztosította, jelentős összeget adott Hargita Megye Tanácsa, a helyi közbirtokosság, a Harmopan Rt., de magánadományozók és jótékonysági programok is segítették a közös munkát. Így mintegy négy év múltán – a kivitelezésre vonatkozó konkrét előkészületek 2015-ben kezdődtek – 2019. június 2-án kerülhetett sor felavatására. A legnagyobb igényességgel, korszerűen felújított Népiskola 120 férőhelyes konferencia-és rendezvénytermével, 50 szálláshelyével, konyhájával és helytörténeti kiállítóhelyiségével mindenképp a község felnőttképzésének és idegenforgalmának egyik motorja lesz a következő szezontól. Bár még nem hirdettek ide programokat, a kis helytörténeti-kiállítást már az átadás utáni héten külföldiek is meglátogatták.

A hagyományos településképhez tökéletesen illeszkedik az ugyancsak most átadott új óvoda is, amely ősztől napközis programmal 30 gyermek befogadására válik alkalmassá. Ez teljes egészében a magyar kormány támogatásával épült, és ugyancsak egyházi telken áll. Az óvoda egyben jövőképet is jelez. Egyébként ebben a tanévben 63 óvodás, 144 alsós és 125 felső tagozatos jár a helyi közoktatási intézményekbe.

Létezik egy olyan látványterv is – ugyancsak Várday Zsolt jóvoltából –, amely Lövéte központjának arculati átalakítását tartalmazza. Ez az elképzelés ráhangolódik a templom, a Népiskola, a plébánia, az óvoda, a Világháborús és a Millenniumi Emlékmű stílusára, a polgári elemekkel gazdagított hagyományos külsőt kívánja formálni. A tervek szerint az önkormányzati tulajdonban levő malomépületet is fel kívánják a közeljövőben újítani. Erre van konkrét elképzelés, viszont még nem találták meg hozzá a pályázati, illetve a helyi forrásokat.

Hogyan tovább?

Ma már egyértelműen látszik, hogy a haszonállattartás és az idegenforgalmi tevékenység jelentős hányada ki fog lépni a lakott területről. A Vargyas völgye egy ilyen potenciális helyszín. Mivel az úthálózat modernizálása folytatódik és az elektromos áram hálózatának kibővítése megtörtént, ennek már nincsenek „civilizációs” akadályai. Magánkezdeményezések formájában is történt ilyen téren előrelépés. A Vargyas völgyé­ben új építésű panzió működik (Asszonybosszantó Csárda, Vágás Panzió), a közbirtokosság 40 fő elszállásolására alkalmas vendégházzal rendelkezik abban az övezetben, s jó minőségű utak kötik össze a faluval, illetve a Csíkszereda felé vezető országúttal, elkezdődhet a gyógyturizmus, illetve a Vargyas völgyének, a homoródalmási Orbán Balázs Cseppkőbarlang rendszeres és szervezett látogatása – akár négy évszakban is –, hiszen a homoródalmási önkormányzat megteremtette a szurdok könnyű megközelítésének a lehetőségét. Itt külön nem térünk ki a vadászatban és az erdeigyümölcs-gyűjtésben rejlő potenciálra. Az Almás felé vezető út mentén halastó és vendégfogadó is létesült, amely ugyancsak számottevő, hiszen sporthorgászatra, éttermi szolgáltatás igénybevételére korábban Lövétén nem volt lehetőség.

Szőcs utca

Kívülállóként, gyakran átutazókként lelki szemeink előtt egy olyan községközpont lebeg, ahol a központi övezetet átszelő patakot két-háromszáz méter hosszúságban lefedik – hiszen Ausztriában és Svájcban hasonló adottságú településeket megfigyelhettünk –,amelynek célja a régi községközpont részleges „kitágítása” lenne, de maga a visszaalakított „piactér” is lehetőséget teremtene gyalogos övezetek kialakítására, amelyek a közösségi együttlét különböző formáinak adhatnának helyet. Ez azonban csak fantázia, több mint ideálisnak mondható állapot lehetne, amelyet azonban érdemes lenne megfontolniuk a helyi erőknek.

Nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem mindegy, sikerül-e a lakókat rávenni arra, hogy egyéni kivitelezésekkel járuljanak hozzá a falukép ízléses, tájba illeszkedő és hagyományokhoz ragaszkodó formálásához. A tudatos polgár tisztában van azzal, hogy minden egyes porta az arculat egy-egy fontos eleme. Köllő Miklós építész szavaival: „Az építészet nemcsak egy funkcionális elrendezés, nemcsak mérnöki megoldások és művészi víziók eredménye, hanem társadalmi, kulturális, szociális és politikai cselekedet.”

Mihály János történész, köz­ségi képviselő szerint a helyi vezetés, a civilek és az egyház több olyan településarculati tervet karolt fel és támogatott 1989 után, amelyek lényegesen erősítik a helyi (ön)tudatot és az esztétikai összhatást, mindenképp visszahatva majd a magánépítészetre, és ez korrigálhatja, visszafoghatja az idegen anyag- és formahasználatot is.

(folytatjuk)

Simó Márton