Brecht sikolya

2020. január 4., szombat, Színház az egész világ

A nyári szegedi bemutatót követően októberben mutatták be a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban is a Bocsárdi László által rendezett, a Szegedi Szabadtéri Játékokkal együttműködésben készült Koldusoperát, mely Bertolt Brecht eredeti szövegéhez hűen, három felvonásban került színpadra Sepsiszentgyörgyön.

  • Fotó: Barabás Zsolt
    Fotó: Barabás Zsolt

Brecht műve különös színházi kísérlet, sokkal mélyebb, mint amit általában az opera kínál, nem könnyed zenés mulatság, inkább fanyar hangvételű társadalomkritika a pénz hatalmának, a vadkapitalizmus világának visszásságairól. Opera és operaparódia is egyben, mely kapóra jött Bocsárdinak, akire ugyancsak jellemző, hogy megpróbál mindig behatolni a felszín alá, a jelenségek valódi okait kutatva.

Kicsit tartottunk tőle, hogy a rendezés erős szűrőjén keresztül átértelmeződnek, más fényben tűnnek majd fel Brecht gondolatai, hogy túlságosan háttérbe szorul az író az előadásban, azonban Bocsárdit ezúttal egyértelműen az vezérelte, hogy a szerző szándékainak megfeleljen. De vajon kell-e ennél több egy Brecht-mű színrevitelénél, aki drámaíróként és rendezőként is az egyik legnagyobb hatású alakja volt a mindenkori színházművészetnek, és olyan jellegzetes előadói nyelvet teremtett, melynek elsajátítása komoly kihívást jelent minden társulatnak. Ezt a formát próbálta magáévá tenni a Tamási Áron Színház csapata az előadásban, távol tartva a játékot a lélektani realizmustól, de az opera műfajától is. Nem könnyed komédiázás volt, amit láthattunk, nem is mély átélés, inkább valamiféle felmutatása az átélésnek. Mintha valahogyan idézőjelbe tették volna a szereplők mindazt, amit eljátszottak, minden pillanatban hangsúlyozva, hogy tetteik, érzéseik, vágyaik, céljaik azért ilyenek, mert ilyen a világ. Mintha az emberek helyett szemléltető ábrákat láttunk volna a színpadon. Paródia volt, de véresen komolyan gondolták. Hisz ki ne lenne tisztában azzal, hogy manapság a politikusok és a pénzintézetek vezetői kéz a kézben járnak az alvilág leggyanúsabb figuráival, és a rendfenntartó erők őket szolgálják. A képviselőház és az ország legnagyobb pártjának elnöke egyik napról a másikra rács mögé kerül, de csak idő kérdése, hogy mikor válik újra vezető állami hivatalnokká, akinek döntései mindnyájunk életére hatással lesznek...

Nem láttunk nagy rendezői bravúrokat az előadásban, nem volt benne iszapfürdő, hulló virágszirmok, óriási műanyag függönyök, csupán egy hatalmas állvány, mely fémes csillogásával tökéletes keretbe foglalta Brecht húsba vágóan kegyetlen gondolatait, és amelynek segítségével nagyszerűen sikerült kialakítani a színészek játékterei mellett a zenekar és a kórus helyét is a színpadon.

Aki „komolyra vette” a játékot, félreértette az alkotók szándékát, aki „valódi érzelmeket” vélt felfedezni a színpadon, csalódhatott a színészekben, akik kiordították gondolataikat, érzelmeiket, és ezáltal olykor nevetségessé váltak. Alapjában véve mindenki otthonosan mozgott ebben a brechti világban, de volt néhány üdítően friss alakítás. Erdei Gábort eddig is figyelemre méltó színésznek tartottam, de most valami olyan erőt és természetességet véltem felfedezni benne, mint még soha. Sem túl játékos, sem túl mély nem volt, inkább könnyed és változatos, de igaz volt minden gesztusa. Láttuk nagyvonalúnak, bátornak, nagyképűnek, határozottnak, ijedtnek, szórakozottnak, felületesnek is, de valójában nem játszotta, inkább magában hordozta ezeket a tulajdonságokat, miközben félelmetes gengszter és ártatlan gyermek volt egy személyben.

Folyton a szegényekről beszélnek a történetben, de valójában nem ők vannak a reflektorfényben. Az előadás nagyszerűen érzékelteti ezt a 12 tagú kórus által, akik rejtőzködő, névtelen, arctalan koldusokként végig ott ülnek a háttérben, akikről tudjuk, hogy tehetségesek, de némaságba burkolóznak. A város legjobb hangú énekesei ők, akik mozdulatlanul végigülnek három hosszú felvonást, mi pedig egyre kíváncsibban várjuk, hogy mikor fognak végre lehetőséget kapni arra, hogy megmutassák, hogyan kell énekelni, hogy valami csodaszép dolog szülessen ebből a némaságból. Mintha egy kicsit méltánytalannak is éreznénk a helyzetüket... És amikor végre felállnak, és énekelni kezdenek, az összes színész is rázendít, mikroporttal kihangosítva, totálisan elnyomva a hangjukat. Micsoda ötlet Bocsárditól, micsoda alázat ezektől a profi zenészektől!

Azért a színészekre sem lehet panasz az énekhangok tekintetében. Talán a Tesztoszteron Színészzenekarnak is szerepe van abban, hogy ilyen tiszta hangok szólalnak meg ebben az előadásban. Kurt Weill gyönyörű zenéjével úgy robbant be a zenekar, mint a rockkoncertek fő fellépője: harsányan, tisztán, jól érthetően. Vajon mennyi munka, gyakorlás kellett ahhoz, hogy ilyen erő és magabiztosság áradjon a színpadról? – találgatjuk az első szünetben, de a másodikban már néhány ellankadást is elkönyvelhettünk: a bemutatókra jellemző drukk és visszafogott energiatömeg kirobbanása után itt-ott átütöttek az előadáson a fáradtság izzadságcseppjei. Az a fajta szöveg ez, mely végigharsogható, akár egy kiáltvány, amiben aligha van szükség mély, átérzős csendekre, elhallgatásokra, mert a zene hordozza ezeket a hangulatokat. Volt azonban néhány jelenet, ahol Brecht éles sikolya szomorú sóhajtássá szelídült.

Tetszett még az előadás jellege, a grandiózussága. A csillogó állvány, a hatalmas tükrök, az erős fények gazdagságot árasztottak, a jelmezek színesek, élénkek voltak, az élő nagyzenekar is hozta a nagyvárosi hangulatot. Érződött benne a mindenkori opera pompája, de mindez alárendelődött a tartalomnak. Nem korszakalkotó, de kétségkívül nagy kaliberű produkció született újra Bocsárditól, mely a Tamási Áron Színház rangjához és a város kulturális befogadókészségéhez is méltó.

Hozzászólások
Szavazás
Ön készül nyaralni idén?








eredmények
szavazatok száma 1511
szavazógép
2020-01-04: Életutak - Csinta Samu:

Emléktúra a táncsétányon (Beszélgetés Deák Gyulával, a harmincéves Háromszék Táncegyüttes igazgatójával)

A Táncsétány című, harminc év történéseit magában foglaló előadással készül megünnepelni fennállásának harmincadik évfordulóját a Háromszék Táncegyüttes. Az intézményt kezdetektől fogva irányító Deák Gyulával eredettörténetről, „vérzivataros” pillanatokról és a „kiöregedő” táncosokról egyaránt beszélgettünk.
2020-01-04: Színház az egész világ - Nagy B. Sándor:

Kockázatos mélységek fölött

Pálffy Tibor színművésznek volt már néhány rendezői próbálkozása, és egyre komolyabban foglalkoztatja ez a kihívás: jelenleg rendezői mesterit végez Marosvásárhelyen. Vizsgamunkaként állította színpadra Ivan Viripajev Illúziók című darabját, melynek december 13-án volt a bemutatója Sepsiszentgyörgyön a Tamási Áron Színház kamaratermében.