Legalábbis erről számolt be a szociáldemokraták volt közlekedési minisztere, mi több, Răzvan Cuc még azt is közölte, hogy az állítólagos természetvédelmi problémák miatt Brüsszel felfüggesztené a sztráda építéséhez folyósított támogatását. Jelenlegi liberális kollégája, Lucian Bode cáfolja elődje állítását, mondván, nem lehet elveszíteni azt, amit még meg sem nyertek – azaz az uniós támogatást –, a pénzt ugyanis egyelőre csak várják, s megnyugtatta az aggódókat: a környezetvédelmi szakemberek összesítik a kért pontosításokat, s a szóban forgó autópálya megépül. Optimista becslések szerint 2025-re, óvatosabbak szerint csak 2030-ra.

Kissé ködös tehát a legújabb és legsajátosabb autópályás történet, némiképp politikai csatározás ízű is egyben. Mivel a közzétett információk egy levitézlett tárcavezetőtől származnak, azokat talán érdemes mérsékelt fenntartással fogadni. Két dolog viszont bizonyos: egyrészt, a brüsszeli aggodalmak a vélt vagy valós környezetvédelmi vészhelyzetet illetően, másrészt, ennél is bizonyosabb, hogy az említett sztráda az ország egyik legfontosabb közlekedési útvonala lenne, sürgetik is rendületlenül évek, évtizedek óta a pályaszakasz megépítését.

A tervezett Piteşti–Nagyszeben autópálya ugyanis a maga 123 kilométerével az Olt völgyén áthaladó, már létező útszakasz forgalmát könnyítené, illetve gyorsítaná. A Piteşti-i Dacia autógyár rég lobbizik e pályaszakaszért – a román gazdaság egyik hajtóerejének számító gépkocsigyár esetleges külföldre való költöztetéséről is szó esett –, ám ez csupán egyike a gazdasági szempontoknak, emellett számos baleset történik a térségben, rendkívül veszélyes a meglévő út.

Az eurobürokratákat azonban a jelek szerint jobban érdekli a gyászcincérek sorsa, mint az autóbalesetek áldozatait gyászoló családoké. A tervezett autópálya – miközben a térségben már létezik vasút és közút – érintene vagy áthaladna tizenegy természetvédelmi területen, melyek a Natura 2000 hálózat részét képezik. Szükséges rossz. Most viszont a gyászcincér kiütötte a brüsszeliek fejében a biztosítékot, szerintük állítólag a ritka és védett rovarfaj (latin neve szerint: Morimus funereus) léte, egzisztenciája forog veszélyben a sztráda miatt.

Ez inkább nevetséges és siralmas, mintsem meggyőző. A bukaresti hatóságoknak vissza kellene utasítaniuk ezt az álproblémázó érvelést. Persze, senki sem vonja kétségbe a természetvédelmi értékek fontosságát, magát a természetvédelem létjogosultságát. Ám az infrastruktúra-fejlesztés kapcsán tapasztalható brüsszeli akadékoskodás súrolja az elfogadhatatlanság határát. Egy bogárfajt, bármilyen fontos és védelemre szoruló, nem lehet az emberi élet fölé helyezni, így némiképp furcsa az a javaslat, hogy a gyászcincér miatti brüsszeli aggodalmak okán egy egész autópálya-projektet le kellene seperni az asztalról. Ez a személet – ráadásul erdész szakemberek szerint az említett bogár a coziai erdők belsejében honos, nem az út mentén – elvakult, torz, és merevségre utal, olyan hivatalnokok szemléletére, akik nem képesek fontossági sorrend szerint mérlegelni. Ha egy ország a fejlesztést választja, akkor kénytelen a fejlesztés árnyékosabb oldalával is szembenézni, lehetőleg civilizáltan. Az viszont már nehezen magyarázható, hogy egy-egy védett faj valahogy mindig becsöppen egy sztráda tőszomszédságába, s az eurobürokraták hol egy bogár, hol egy denevér, hol egy medve miatt kezdik fúrni a nagy kínnal épülő autópályákat. Évekkel ezelőtt még a brassói repülőtér sorsa is egy állítólagos hódpopuláció miatt bizonytalanodott el.

Egyszer s mindenkorra el kellene dönteni, hogy mit kíván a romániai társadalom: jobb életszínvonalat, biztonságot, gazdasági fejlesztést – vagy egy nagy rezervátumot. Mert az ország egyre inkább egy olyan állatkertre hasonlít, ahol zelegórkodhat medve, róka s csóka egyaránt, semmit sem tehetünk, csak bambulunk, mert minden fontosabbnak nyilváníttatott, mint az ember. Az egyre bogarasabbá váló ember. Mindeközben jól érzékelhető a brüsszeliek kettős mércéje is, nem csupán a medvék ügyében, hanem íme, beáll a sorba a gyászcincér is. És egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a természetvédelem megkerülhetetlen és lényeges szempontjait másként értelmezik a nagyvárosok biztonságában és kényelmében, mint a természet közelében.

Nem látszik a fától az erdő.