Előttünk egy negyvenfokos lázban égő kisbabát vizsgált az ügyeletes orvosnő, türelemre kér, amíg a beutalást elintézik, majd az édesanyát gyermekével együtt az osztályra kísérik. Közben visszatér hozzánk, kedvesen kérdez, vizsgál, majd röntgenfelvételt kér, a szolgálatos asszisztens mosolyogva, készségesen kísér gyermekünkkel az alagsorba. Percek alatt elkészül a felvétel, az orvos pedig mérlegel, a kezelést fontolgatja. Aztán mintha rosszabbra fordulna a helyzet, így a beutalás mellett dönt.

Nem örülünk, de tudjuk, a gyermek javát szolgálja, és ennél fontosabb dolog nem létezik számunkra. Szólni sem tudok a szomorúságtól, folyton az bujkál a gondolataimban, hogy ezen az estén együtt kellene lennünk, örülni a távolról érkezők viszontlátásának, az ünnepnek... Úgy sorolom az adatokat, tudnivalókat a kórlapra, mint a gép, közben megérkezik egy középkorú asszisztensnő. Mosolyogva szóba elegyedik a gyermekünkkel, megöleli és kézen fogva elviszi magával... Izgulunk, hallgatózunk, tudjuk, hogy egy apró, de kellemetlen tűszúrás következik, sírást azonban nem hallunk, jókedvű csevegést – a szomorú helyzet ellenére – viszont igen. Kissé megnyugszom, a fiam is nyugodtan tér vissza, mutatja a kézfejére szorosan rögzített pillangót, azaz a gyógyszeradagolást lehetővé tevő kanült. A viszontagságos nap kifárasztja, apával marad a kórteremben, melyet ő választhatott ki... Karácsony van, szinte senki sincs rajtunk kívül az osztályon.

Míg az első adag gyógyszert adagolják, némán, gondterhelten bandukolok haza az éjszakában, hogy összepakoljam a kórházi tartózkodáshoz szükséges dolgainkat. A visszaúton ütemesen kattognak a bőrönd kerekei a kihalt, csendes utcán, bennem pedig a jóleső tapasztalat: végtelenül kedves volt hozzánk mindenki ezen az estén. A sürgősségen a betegfelvételt végző asszisztens, az ügyeletes gyermekorvosnő, az osztályon dolgozó, szolgálatos nővér, aki még sokszor bejött hozzánk az éjszaka folyamán. Ellenőriz, kérdez, arra biztat, hogy pihenjek, aludjak nyugodtan, hiszen végre a fiam is alszik.

Különös szenteste volt, nem úgy alakult, ahogyan lelkem mélyén kívántam, ám végtelenül hálás voltam az ellátásunkról gondoskodóknak. Mindannyian családunk, szeretteink nélkül töltöttük a szentestét, s bár így meglehetősen félszeg volt az ünnep, úgy éreztem, már-már tapintható volt az emberség, a jóság.